3. Fejezet

Ebben a fejezetben megismerkedhettek a vámpírok vadászati szokásaival. Habár az egyik barátnőm, aki előre olvassa a történetet sokszor egy kutyához hasonlította Alicet, én nem vettem észre, de ha ti észrevettétek, akkor írjátok le komiba, de ha nem, akkor is írjátok le. :) Jó szórakozást az olvasáshoz.

ALICE

Csak este hétig ülök a fülkében, mivel akkorra megy le a Nap.
Kidugom a fejem a mosdóból és körbeszaglászom.
Sehol senki.
Elszáguldok a bejáratig, de az zárva van. Akkor vissza "megyek" a Wc-be, felugrok a szemmagasságban lévő ablakba, kinyitom, kidobom rajta a táskám, majd én is kiugrok rajta.
Előkotrom a zsebemből a kocsikulcsom, majd hazavezetek.
A konyhában Linda még mindig ugyanott ül, és a magazint olvassa.
- Azt ne mond, hogy reggel óta fel nem álltál onnan - nevetek.
- De, megittam két üveg vért. A suliban voltál?
- Igen ott ragadtam, ugye hagytál nekem is?
- Csak nullást - nevet rám. Elhúzom a számat, mivel azt utálom. És ezt tudja jól.
- Akkor ma este vadászok - mosolyodom el, mivel az mégis finomabb, mint a zacskós vér. Lerúgom a cipőm, meg a zoknimat. Mindig mezítláb megyek, mert a cipő csak bonyolítja az osonást, így inkább úgy közlekedek, mint egy macska.
- Te jössz? - kérdezem.
- Inkább nem - rázza a fejét.
- Kezdesz ellustulni - vágom a fejéhez.
- Tudom, de szerintem várj még egy kicsit, amíg sötétebb lesz. Miért nem iszol nullást?
- Rosszabb, mint a többi kórházi vér együtt. Akár a zacskós leves, brrr...
- Honnan tudod, hogy milyen a zacskós leves, hiszen amikor még ember voltál nem is létezett.
- Nem az a lényeg - legyintek nevetve.
Megkordul a gyomrom.
DING DONG!
- Nyitom! - mondom, majd a következő másodpercben már a bejárati ajtó előtt állok. Mindig is imádtam ezt a szuper sebességet.
Kinyitom az ajtót, ahol Jack áll. Tetőtől talpig végigmér, majd elmosolyodik. A tekintete a csupasz lábamon állapodik meg. Tudja, látom az arcán, hogy vadászni készülök.
- Mit akarsz? - kérdezem bunkón. - Ha még egy rúgást a töködbe, akkor szívesen, de ha mást, akkor tűnj innen!
- Csak bocsánatot akartam kérni, a csók miatt - mondja szemlesütve. Kamu, kamu KAMU!
- Várj, jól hallottam? A nagy Jack o'Donnel bocsánatot kér? Ilyen sem történt még, fel kellett volna vennem. - gúnyolódok. Erre ő csak a szemét forgatja. Mind ketten tudjuk, hogy nincs igazam. - A bocsánatkérés nem fogadva, mehetsz is, dolgom van. - Csuknám is rá az ajtót, de ő nem hagyja.
- Látom, vadászni mész. Veled tartok.
- Arról ne is álmodj! - vágom rá azonnal, majd tényleg rácsapom az ajtót.
- Lin, a helyedben nem nyitnám ki az ajtót - kiáltom neki.
- Miért? - kérdezi.
- Tudtad, hogy Jack is a városban lakik? - kérdezem, miközben visszamegyek a konyhába.
- Milyen Jack?
- A Jack o'Donnel fajta Jack.
- Sajnos tudom - sóhajtja.
- Ő a töritanárom a suliban, megcsókolt a szünetben, és most bocsánatot akar kérni.
- Azt mondod, hogy az a szemét itt van? - Bólintok.
Linda villámgyorsan felpattan és az ajtó felé indul. Gyorsan feltépi az ajtót.
- Te szemét, még ide mered tolni a képed, azok után, amit velünk tettél?!
- Hé, nyugi, ki emlékszik már arra? - kérdezi nyugodtan, és nekidönti a csípőjét az ajtófélfának. Irtó dögösen néz így ki. Ne, ALice, ne gondolj erre, ő még mindig ugyanaz... De akkor is jól néz ki.
- Alice fogj le, hogy ne menjek neki - sziszegi nekem Linda.
Én a körmeimet piszkálom.
- Hát, Jackre ráférne egy kiadós elverés, de gyere Lin, nem éri meg - visszahúzom, majd rácsapom Jackre az ajtót, megint. És megint jól esett.
- Biztos nem jössz velem? - kérdezem. Megrázza a fejét.
Felmegyek a szobámba, és kimászok az ablakomon, - úgy látszik, ma ilyen ablakos napom van, - a tetőre. Jack még mindig a ház előtt áll, és állandóan a csengőt nyomja. Kecsegtető, hogy onnan fentről ráugorjak, és kitörjem a nyakát, így egy kicsit kivonhatnám a forgalomból. Talán a kötelék miatt nem teszem. Inkább átugrom a szomszéd tetőre. Nesztelenül érkezem, mint mindig.
Házról házra ugrálok, amíg el nem érem a főutcát. Felveszem a vámpír alakom, ami annyit tesz, hogy előbújnak a metszőfogaim, az ujjaim egy ujjperccel meghosszabbodnak, a szemem egy árnyalattal sötétebb lesz, én pedig gyorsabb. Általában én irányítom az átváltozást, de a fogaimnak inkább az érzelmeim parancsolnak. Például előbújik akkor, amikor dühös vagyok, vagy ha félek, meg természetesen a vérszagtól.
Leguggolok, és az embereket pásztázom. Kiszúrok egy férfit, aki az egyik sikátor felé tart. Beleszagolok a levegőbe, és a csávó se nem részeg, és nincs is belőve. Tökéletes. Követem a tetőkön. Egy sikátor felé tart. Tökéletes. Emberek, sosem tanulnak a horror filmekből. NE MENJ ESTE SIKÁTORBA!
Egy sötét utcán megáll, és leguggol, hogy bekösse a cipőjét. Én is leguggolok, és támadó állásba helyezkedem. Már majdnem ugrok, amikor valaki megragadja a derekam és lehúz a földre. Örök hiba, hogy annyira belemerülök a  a vadászatba, hogy nem veszem észre, ami körülöttem folyik.
Felmordulok, majd nekitámadok. Nem tudom, hogy ki az, csak támadom. Végigkarmolom a karját, majd lelököm magamról. Röpül pár métert, majd leesik a tető másik végén. Ott termek mellette, majd ráülök, hogy ne tudjon támadni, de ő átfordul, viszont én sem hagyom magam. Forgunk egy darabig, majd megállunk a tető másik szélén. A támadóm volt fölül, a két kezemet lefogja a fejem mellett, így a földhöz szegez. Megharapom a bal csuklómat fogó kezét. Azzal elenged, de a másikkal vasmarokkal tart továbbra is.
-Aú! Te megharaptál! - szisszen fel. Ismerős a hangja.
- JACK?! - kiáltok fel. Az ép kezével befogja a szám. Én azt is megharapom, de nem veszi le a számról a kezét, pedig érzem a vére szagát. Egy kicsi a számba folyik.
- Ha nem ordibálsz, és harapdálsz elengedem a szád. Oké? - kérdezi incselkedve. Bólintok. Elenged, de csak a számat.
- Szállj! Le! Rólam! - sziszegem neki.
- Hmm... Nem, ez olyan kellemes emlékeket ébreszt bennem - rám villantja a hírhedt, száz wattos mosolyát, csakhogy én arra már évek óta immúnis vagyok. Én válaszképpen szembeköpöm. Nyugodtan letörli.
- Szállj! Le! Rólam! - sziszegem idegesebben. Felemeli védekezően mind a két vérző kezét, majd szépen lassan lekászálódik rólam, és nyalogatni kezdi a vérző kezeit. Igen, a nyálunk gyógyítja a harapást.
- Miért is kellet lefognod? - kérdezem ingerülten.
- Mert vámpírvadász, és észre veszi, ha megcsapolják a vérét. Amúgy meg hematit gyűrűt viselt az ujján. - A hematit meggátolja, hogy megharapjuk/átváltoztassuk/megöljük vagy egyáltalán megérintsük a viselőjét.
- És miért érdekel az, ha engem elkapnak? - vetem oda.
Hitetlenül néz rám, le tudom olvasni az arcáról, hogy ezt azért nem kellett volna. - Ha hiszed, ha nem, még mindig fontos vagy nekem, és nem akarom, hogy karót döfjenek a szívedbe - suttogja, de mégis annyi indulat van a hangjában, hogy hiszek neki.
- Kösz - mondom zavartan. A bunkó Jacket bármikor leoltom, de a kedves énjétől már elszoktam.
Igen, Jack nem volt mindig bunkó, amikor együtt voltunk kedves volt, kedves és aranyos. Szerettem őt, ő is szerett engem, de azután minden megváltozott...
- Most megyek! - mondom. De mi a francért jelentem ki?! Még jó, hogy engedélyt nem kérek ,,Ó Jack, elmehetek megcsapolni egy ember vérkészletét?... Á, hogy te is jössz? Remek!" Pfuj!... innen már csak egy lépés és önként (!!!) vetem magam a karjaiba. Hah! Abból nem eszik!
- Csak nem engedélyt kész Al? - kérdezi öntelten. Huh! Végre a régi, seggfej Jack.
- Pfff.... arról ne is álmodj! - vágom rá. - Seggfej.
- Ejnye, egy úri hölgy nem beszél így! - dorgál meg játékosan.
- Már nem vagyok úrinő, pontosabban sose voltam, és te pont ezt szeretted bennem.
- Hah! - teszi a szívére a kezét. - Most megbántott. Én sosem kedveltem az ilyen szemérmetlen ifjú hölgyeket, mint kegyed. - Felvonom a szemöldököm. Ezt tényleg komolyan gondolja?! - Addig nem mozdulok innen, amíg bocsánatot nem kér!
Felnevetek. - Akkor még várj egy picit - mondom gúnyosan. - Úgy pár évet. - Még egyszer felnevetek, majd átugrok a szomszéd tetőre.
Egészen addig teszem ezt, míg nem érezem azt az émelyítő illatát.
Hmmm.... Old Spice.
Azért jó, hogy figyelmeztetett, nem lett volna jó lebukni egy vámpírvadász előtt, már az első napomon, de akkor sem kellett volna megtámadnia, habár másképp nem hallgattam volna rá. De még ő volt felháborodva, amikor megharaptam, hiszen tudhatta volna, hogy így reagálok, hiszen elég régóta ismer, amúgy meg önvédelem volt.
Beleszagolok a levegőbe. Három ember szagát érezem. Az egyik egy férfi eléggé részeg állapotban, délre körülbelül kétszáz méterre. Inkább nem, nincs kedvem berúgni. A második egy férfi belőve úgy 300 méterre nyugatra, de ma repülni sincs kedvem. A harmadik egy nő, józan és nincs is messze, tökéletes, habár a férfiakat jobban szeretem. Elindulok keletre, a nő irányába. Három perc múlva oda is érek hozzá. Leguggolok, majd fülelek. Csak egyetlen nyugodt szív dobogását hallom. Szegény nő, még nem sejti, hogy mi vár rá.
Felveszem a támadó állást. Megfeszítem az izmaim. A nő megáll, és körülnéz, mintha tudná, sejtené, hogy ott vagyok. Legbelül tényleg sejti, érzi.
Ugrok.
Mögé érkezem, de nem vesz, nem vehet észre, olyan csendesen érek földet. Lehajtja a fejét, keres valamit a táskájában.
Remek.
A nyakán tökéletesen kidagadnak az erek. Érezem, ahogy a vér száguldozik az ereiben.
Megkordul a gyomrom. Hatalmasat nyelek.
Közelebb lépek hozzá. Már csak pár centi választ el minket. Érezem a teste melegét.
A kezemmel befogom a száját, és ráharapok a nyakára az ütőereinél.
Felsikít, de a tenyerem tompítja. Megpróbál szabadulni tőlem, de nem engedem.
A táskája kihullik a kezeiből.
A langyos vére szétárad a számban, végigcsorog a torkomon, egyenesen az üres gyomoromba.
Mennyei.
 Most legalább egy pár napig nem kell ennem, míg a zacskós vért naponta inni kell, mivel a kórházakban pont azt a részt választják ki belőle, ami a legtáplálóbb.
Még egyet kortyolok belőle, majd elengedem a fogaimmal, de a kezeimmel még mindig vas marokkal tartom.
A nyelvemmel végignyalom a sebet. Ott megjelenik az új bőr, ami maradéktalanul begyógyulni csak félholdkor fog. 
Magam felé fordítom, de a kezem még mindig a száján pihen.
Az arcára kiül a rettegés, a szemében könnyek csillognak.
A sötét szemeiben megpillantom a tükörképem. Telesen állatias vagyok, a szemeim vérben fürödnek, eltűnt belőle minden emberi. Vadász vagyok, ő meg az áldozat.
- Ne sikíts! - mondom neki gorombán, hisz nem lehetek vele kedves, amikor megfélemlíteni akarom. - Megértetted?! - Bólint.
Leveszem a szájáról a kezem. Hát persze, hogy sikít, mert miért is maradna csendben?!
Gyorsan a bal kezemmel transzba ejtem. Abbahagyja a sikítozást és üveges szemmel néz rám.
- Most a legrövidebb úton hazamész - mondom elnyújtottan - és elfelejted ami itt történt. Megértetted?
- Igen - mondja és elindul.
Holnap szörnyű fejfájással fog ébredni.
Lenyalom a számról a vért, majd elindulok, de előtte felveszem a nő elejtett táskáját. Felmászok a tetőre, és hazaindulok.