29. fejezet

Sziasztok! Megint meghoztam egy új részt, remélem tetszeni fog. 

Nem sokára elérjük a tizenötezres megtekintést, királyak vagytok. És egyre közeledik a végjáték is a történetben. De addig még lesz pár dolog. Nem tudom, hogy hány fejezetes lesz a blog, de azt tudom, hogy nem sok van hátra. 

A véleményeteket pedig hagyjátok meg komiba. Ez a rész nem annyira cselekvő dús, de történnek olyan dolgok, ami lehet, hogy Párótoknál kiveri a biztosítékot. Kíváncsi vagyok, hogy mit fogtok hozzá szólni... De ahhoz az is kéne, hogy végre elkezdjétek a fejezetet, vagyis nem kellene itt pofáznom, már ha elolvassa ezt bárki is. 

Na jó, tényleg abba hagyom, jó olvasást, sziasztok!

ALICE

Patt helyzet.

Igazából ezzel tudnám jellemezni az utóbbi néhány napot. Mindenki arra vár, hogy történjen már valami, Sandra adjon valami élet jelet, de abban az öt napban, amióta kiástuk Alexszel semmi. 

Nada. 

Niente. 

Kezdünk attól félni, hogy nem is fog átváltozni, hogy csak a holttestét ástuk ki, és ahogy telik az idő, erre egyre nagyobb az esély.

Befordulok a sarkon. Jacktől tartok hazafelé, ezek az esti pár órás rutinok már szinte megszokottak. Mostanában minden este nála töltöm a fél éjszakát.A többiek biztos sejtik, hogy összeszedtem valakit, csak azt remélem,nem jönnek majd rá arra, hogy azt a valakit csak újrahasznosítom.

Igazából nem tudom, hogy mit szólnának hozzá. Mert az egy dolog, hogy elviselik, mert ott volt Alex, meg Sandra, de az egy teljesen más dolog, hogy én, akit néha még mindig gyerekként kezelnek  (pedig nagyon nem lenne rá már szükség), újra vele jár együtt.  És meg mennyire, hogy jár. 

Bemászok az ablakomon. Mintha kamasz lennék, aki éjjel kilóg a pasijához egy gyors numerára... Végül is, ebből csak a kamasz nem stimmel. 

Az ágyamon megpillantom egy alak sziluettjét. Először megdermedek, de azután fel is engedek, mert azonnal felismerem, hogy csak Alex az. De mégis mit keres az én szobámba. 

Görnyedten ül, nekem háttal, nem látom, hogy mit csinál.

- Hali - köszönök halkan. Nem akarom, hogy a földszinten tartózkodók meghallják. - Öhm... Nem, mintha nem lehetnél itt, de mit csinálsz a szobámban?

Nem néz fel, még mindig az ölét bámulja, nem tudom, hogy mit néz, túlságosan kitakarja. - Csak szerettem volna egyedül lenni egy kicsit, és azt hittem, hogy tovább maradsz Jacknél - mondja színtelen hangon. Eleinte, miután kiástuk Sandrát olyan volt, mint régen, kezdett kimászni abból a mély gödörből, amibe az ön sajnálata taszította, de ahogy telt az idő, és a lány még mindig nem ébredt fel, olyan, mintha Alex még mélyebbre csúszott volna. Szörnyű lehet visszakapni a reményt, utána ismét elveszíteni. Rosszabb lehet, mint előtte. 

Újra végig futtatom magamba azt, amit mondott, és megdermedek. - Honnan tudod? - kérdezem. Felesleges lenne tagadni, szinte rajtakapott. És nem is vádaskodóan mondta, hanem csak sima kijelentést. De ő nem ismeri a "történetünket", szóval nincs is kimondott oka utálni Jacket. 

- Csak a hülye nem veszi észre, hogy együtt vagytok... Megint. És hidd el, Lindáék nem hülyék, csak nem szólnak neked, hogy nem vagy jó a titoktartásban. - Ennél az utolsó mondatnál egy halvány mosolyt vélek kihallani a hangjából.

- Azt mondod, hogy tudják?

- Azt. 

Hát ez remek, ennyit arról, hogy jól tudom tartani a szám.

- Mit csinálsz? - kérdezem, csak, hogy eltereljem a figyelmet magamról.

- Semmit, csak firkálok. - Vállat von. 

Odamegyek hozzá, és a válla fölött belepillantok. 

Ledermedek.

És nem csak azért, mert baromira élethű a rajz, hanem én ismerem azt a tárgyat, amit ő rajzol.

Egy kinagyított rajz egy gyűrűről. Vastag férfi gyűrű, egy hatalmas kővel. 

Ahogy nézem, egyre jobban tisztában vagyok azzal, hogy ez tényleg az. Vajon hol lehet? Ha meglenne, egykét dolgot megkönnyítene.

- Hol láttad ezt? - kérdezem. A hangom fájdalmasan kifejezéstelen, még magamnak is idegenül cseng. Meredten nézem a rajzot. 

- Világ életemben ezt bámultam. Ez az egyetlen dolog az igazi szüleimtől. Velem együtt találták a nevelő szüleim. 

Megragadom a vállát. Úgy érzem meg kell kapaszkodnom valamiben. Ha ez igaz... Nem, nem merek még belegondolni sem, hogy mit jelenthet ez. 

- Ez most komoly? - kérdezem.

Rám néz, amolyan értetlen pillantással. - Persze, miért ne lenne?

Behunyom a szemem. Ha ez tényleg igaz, akkor nagyon gyorsan meg kell szereznünk.  

- Mégis hol van ez, pontosan? - kérdezem idegesen. 

- A régi szobámban, egy polcon. Miért? 

Legyintek egyet. - El tudod nekem mondani olyan pontosan, amennyire tudod, hogy hogy néz ki?

- Persze. Arany karikán egy nagy rubin kő. Miért? - Lepisszegem. Ennyire nem elég, sokkal részletesebben kellene, hogy biztos legyek benne, nem mehetek a nélkül érte, hogy nem vagyok biztos a dolgomban. 

- A többi, valami különleges ismertető?

- A karika belső oldalán, ahol van a kő, ott van valami véset, csak nem tudom kinézni. Talán L+J lehet, de nem biztos. 

Basszus!

Ez tényleg az a gyűrű. Önkéntelenül is megszorítom a vállát, ő pedig fájdalmasan felnyög. 

- Alice, mi a fene folyik itt?! - kiállt fel értetlenül, majd felpattan. Az ölében heverő jegyzetfüzet a padlóra hull, de nem törődünk vele. 

Meredten néz a szemembe.

- Azt mondod, hogy a kosárban találták a gyűrűt? - kérdezem, a hangom ideges, és várakozással teli. 

Bólint.

- Mikor?

- 1997 június 20-án.

Az csak egy nappal van később, mint ahogy a dolgok történtek. 

Basszus, ez nem lehet... vagy mégis?!

Most, ahogy nézem, pont olyan a szeme, mint az apámé volt. Az orra pedig kísértetiesen hasonlít Jackére. Ráadásul megszállottja a könyveknek. És már akkor az az érzésem volt, amikor először találkoztunk, hogy ismerem valahonnan.

Úr Isten!

Ha most lenne valami a kezemben, tuti, hogy kiesne belőle. A látó mezőm rózsaszínre színeződik, de most nem zavar. Ezek az öröm könnyei. El sem hiszem, hogy ez igaz.

Alex nyakába borulok.

Zokogok. 

A fiú, a fiam értetlenül karolja át a derekam. Nem érti, hogy mi ez a hirtelen érzelem kinyilvánítás. 

Egy biztos, beszélnem kell Jackkel, ehhez legalább annyira köze van, mint nekem.