2015. május 28., csütörtök

28. Fejezet

Sziasztok! Már inkább nem is magyarázkodok a késés miatt, szerintem már megszoktátok ;)
A szülinapi bejegyzés óta , hogy bekerültem egy blogversenybe,  ha szeretitek a blogot, akkor szavazzatok. Előre is Köszi ;)
A Facebook csoportba még mindig lehet belépni.
Nos, nem szaporítom tovább a szót, jó olvasást, sziasztok!

ALEX
Lerogyok a sír előtt. Ide hozott a lábam. Rosszabb helyre már nem is tudott volna. Ez az utolsó hely, ahol lenni akarok. 
Behunyom a szemem, és veszek egy mély lélegzetet. 
Lélegezz Alex, csak nyugodtan, ki és be.
Furcsa, mert elmúlt a hiányérzetem, most, hogy ide kiértem. Mintha hazatértem volna. Különös nyugalom jár át. Hallottam olyat, ilyen filmekben, hogy a vámpírok szeretnek temetőben lenni, de ez azért már talán túlzás. Mire észbe kapok már majd denevérként fogok összevissza repkedni az éjszakában. 
Tiszta idióta vagyok. Habár, az lenne a csoda, ha az elmúlt hetek fejleményében már nem lennék az. 
Lépteket hallok. 
Odapillantok, és egy sötét alakot pillantok meg. Felém jön. 
Felpattanok, támadó/védekező állásba állok, majd el is ernyedek, amint rájövök, hogy ki az.
- Nyugi, rám ne támadj - mondja, a hangján hallom, hogy mosolyog. Megpillantom a sziluettjét. A karja fel van emelve, ahogy jön felém. Mintha valami veszélyes állat lennék. Habár, az utóbbi időben nem viselkedtem valami civilizáltan.
- Nyugi, nem bántalak - felelem.
Mellém ér, és lerogy a földre, én hasonlóan teszek. Hideg, októberhez híven.
- Mit keresel itt? - kérdezi, miközben Sandra sírját bámulja.
Megvonom a vállam. Nem nézek rá, sem a tekintetét nem követem. Helyette inkább a körülöttem lévő fűszállakat kezdem tépkedni.
- Nem magamtól jöttem - remélem végül, megtörve a kínos csendet.
Felém fordul, és felvonja az egyik szemöldökét.
- Arra keltem, hogy olyan érzésem van, mintha hiányozna a másik-, a jobbik felem. Azután a lábam hozott idáig, egyszerűen nem tudtam neki ellenkezni. Végül itt kötöttem ki. Van ennek értelme? - Költői kérdésnek szánom, és nem is érkezik erre válasz.
- Tudod, ez nagyon hasonlít a kötelékhez, az első pár hónapban. - Egész testtel felém fordul, és a szemembe néz. - Megitattad a véreddel? - Megrázom a fejem. - Biztos, hogy egy csepp sem került a szervezetébe a véredből?
Az ajkamba harapok. A fejembe újra lejátszódik a fejemben a végzetes nap története. Látom, ahogy Sandra védtelen testére vetettem magam, érzem a számban a vére ízét. Szinte érzem a felismerést, hogy túl messzire mentem, hogy majdnem megöltem. Érzem az enyhe fájdalmam, ahogy felharaptam a csuklómat, és a szájára szorítottam az alkarom.
Bingó!
Lehet, hogy mégis került be a szervezetébe a véremból.
Ezt mind elmondom neki.
A tenyerébe temeti az arcát.
- Mi van? - kérdezem ingerülten, kezd a hallgatásával az őrületbe kergetni.
Rám néz. A tekintetében valami furcsa csillogást látok.
- Tudod, a vámpírrá változásban van egy kevésbé elterjedt módszer is. Amikor a méreggel fertőzött szervezetébe csak pár csepp vámpírvér került. Ez úgy nevezett késleltetett átváltozást eredményez. Ők amolyan...
Megragadom a csuklóját. Úgy érzem, mintha valaki új életet lehelt volna belém. Pislákol bennem a remény, hogy nem öltem meg véglegesen. Megbántam már, hogy nem változtattam át. Önző vagyok, tudom, de nem bírom nélküle.
- Úgy érted, lehet, hogy... - kezdem, de nem fejezem be a mondatot. Bólint.
Rávetem magam a földhalomra. El nem tudom képzelni, hogy milyen lehet neki a föld alatt, "élve" eltemetve.
Puszta kézzel dobálom a földhalmot, olyan lehetek, mint egy kutya, de ez most nem érdekel. Csak az jár a fejemben, hogy megtaláljam Őt.
Alice a vállamra teszi a kezét, de én lerázom magamról. Nincs időm felesleges csevegésre.
- Hozok ásót - mondja Alice, de elmegy a fülem mellett.
Csak dobálom a földet, amilyen gyorsan csak tudom, de mintha nemhogy kevesebb lenne, inkább még több, mint eddig.
Halványan érzékelem, hogy Alice visszatér, de nem törődök vele.
A kezembe nyom egy ásót, én pedig megállok egy pillantara. Honnan szedte?
- A bejáratnál volt - válaszolja a ki nem mondott kérdésemre, egy halvány mosoly kíséretében.
Ásni kezdünk, vámpír sebességgel.
Tíz perc után valami keménybe ütközöm. A kezemmel leseperem a földet a koporsó tetejéről, majd megállok egy pillanatra.
- Add, hogy tényleg élljen - suttogom, majd erővel leemelem a fedelét.
Megpillantom Sandra törékeny testét.
Mellé guggolok, és megragadom az egyik kezét.
- Addj valami életjelet - fohászkodom hozzá.
Semmi.
Nem hagyom, hogy elkeserítsen. Még pislákol bennem a remény.
Legbelül érzem, hogy át fog változni, pontosabban csak remélem.
A karjaimba kapom a testét, kiugrok a sírból, és elszáguldok.
Minél távolabb akarok innen kerülni.
- És mégis ki fogja visszaásni? - kiállt utánam Alice, de nem is figyelek rá.

5 megjegyzés: