20. Fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új részt, remélem, hogy ez is tetszeni fog. Ha végeztetek, akkor nagyon örülnék egy kis vélemény nyilvánításnak.

Remélem tetszeni fog!

Ja, és, ha úgy vesszük, akkor ez afféle jubileum is, hiszen elértük a huszadik fejezetet, ami kerek szám, meg ilyenek. 

Jó olvasást! Sziasztok!

ALEX

Furcsa a suli Alice nélkül. Már annyira megszoktam, hogy itt van. És igazából azt sem tudom, hogy o'Donnel mit fog szólni hozzá. Tuti, hogy nekem kell majd elmondanom. Ő tudja, hogy nem lehet beteg, míg másoknak ezt nyugodtan mondhatom.

Igazából ezt a betegség dumát csak azért találtuk ki, hogyha net'án visszajönne, akkor ne kelljen magyarázkodni. Ebből a szempontból kár, hogy beiratkozott a suliba, viszont az én szempontomból ez hatalmas hatalmas mázli, mivel ha ő nem lenne, akkor én vagy elvetemült gyilkoló gép lennék, vagy halott. És nem is tudom igazán, hogy melyik a jobb.

Leülök a székemre. Tanulni sem tudtam a hétvégén, mivel nem mentem még haza, így most csak azok a cuccaim vannak meg, amiket bent hagytam a szekrényemben, és az sajnos nem túl sok. 

Haza menni is félek. Mi van, ha rájöttek, hogy mi vagyok, és megölnek? Vagy rájönnek, hogy Alice miattam ment el, hogy én vagyok a "tégla"?
Sandra belép a terembe. Már akkor érzem az illatát, amikor még az ajtóban van. Elindul felém, pontosabban a padja felé.
Ledobja a táskáját a székére, ami nagyot pukkan. Vajon mi lehet benne?
- Szia - köszönök rá mosolyogva.
- Hali. - mondja és rám mosolyog. lelöki a táskáját a székről, és lerogy a helyére. - Alice? - tűnik fel neki a barátnője hiánya.
- Beteg. - mondom, miközben a padot vizslatom. Nem tudok annyira hazudni, főleg nem a szemébe. Pedig van egy olyan érzésem, hogy mostantól elég sokat kell majd.
- Mi a baja? - kérdezi.
- Kötőhártya gyulladás. - igazából gőzöm sincs, hogy honnan jött ez. Most jutott az eszembe.
- Szegény... - morogja az orra alatt. - Lehet meglátogatom...
- Ne! - szakítom félbe. Kérdőn néz rám. - Izé... ő mondta, hogy... senki sem menjen be hozzá, mivel... nem szeretne senkit megfertőzni. - hazudom, még mindig a padot bámulva. Igazából tényleg jó, hogy ezt a betegséget mondtam, nem a náthát mondjuk, mivel ez egy kicsit fertőzőbb, meg ritkább.
- Igaz. - mosolyodik el. - Jól megvagytok együtt?
Nem tudom, hogy mit mondjak erre.
- Ööö... Igen. - mondom végül.
Becsengetnek.
O'Donnel belép a terembe, látom rajta, hogy egyből kiszúrja, hogy Alice nincs velem.
- Na hát! Hol van miss Georga? - kérdezi egyből tőlem. Úgy is tudja, hogy kamuzni fogok, de a kötőhártya gyulladást muszáj elmondanom neki.
Bólint, de tudom, hogy óra után  majd ki fog faggatni, és el kell majd mondanom neki az igazat. Valószínűleg Alice már messze jár. Legalább is remélem.

Amikor kicsengetnek, Jacknek az első dolga odahívni magához.
- Hol van Alice? - kérdezi egyből, de azért lehalkított hangon, hogy a többiek nem hallhatják.
- Elment. - mondom. Kikerekedik a szeme, látom rajta, hogy nem érti. Címszavakban felvázolom neki a történteket. Döbbenten hallgat végig.
Összeszorítja az ajkait. - Miért nem szóltál?! - kérdezi ingerülten.
- Mert megkért, hogy ne tegyük. Azt mondta, hogy nem akarja, hogy  neked szóljunk, mert megállítanád. Azóta pedig nem hallottunk semmit felőle.
- És még is, hova ment? - kérdezi. Mégis hol volt az elmúlt pár percben?!
- Nem tudom. - felelem.
A kezeivel az asztalt szorítja mérgében. Az ujjpercei elfehérednek. Látom, ahogy apró repedések futnak végig a felületén, a kezétől kiindulva. Szerencsére iszonyúan aprók, normális szemmel nem lehet látni.
Hirtelen elengedi, és elindul kifele a teremből.
Utána indulok. Gyorsan megy, de hamar utol érem.
- Most hova mész? - kérdezem. Nem a tanári fele megy, hanem a kijárat felé.
- Megkeresem. Nem hagyom, hogy még egyszer eltűnjön az életemből. - mondja, és otthagy.
Meredten állok, és bámulok utána. Anyám, mi lesz ebből...

ALICE

Egyedül ülök a cellámban. Mortont már néhány órája kiengedték, így egyedül vagyok.
Megőrülök az unalomtól. Vele legalább tudtam beszélgetni, még ha csak semmit mondó témákról is.
Ráadásul két csótány is meglátogatott. Nem félek tőlük, vagy ilyenek, csak undorítóak. Ráadásul az egyikkel még farkas szemet is néztem. Pfuj...
Tetejében még  a külsőm is borzalmas. A ruháim gyűröttek, a hajam kócos, a sminkem meg tuti elkenődött.
Az államat a felhúzott térdemen nyugtatom. Már minimum egy órája ülök így, mozdulatlanul.
Lépteket hallok, a fejemet azonnal felkapom. Remélem, hogy engem jönnek kiengedni, és nem azért, hogy egy új cellatársat kapjak. Vagyis még az is jobb lenne, mint itt, egyedül.
Megpillantom az őrt, majd hallom a kulcs csörgését a zárban, és kinyitja az ajtót.
- Ms. Georga, elmehet. - mondja.
Felpattanok, és már indulnék is kifele.Majdnem fellököm az őrt, de ez nem érdekel.
Csak vágtatok a szabadság felé.
Amikor kilépek az utcára, és megcsap a friss levegő illata kedvem lenne térdre rogyni. Mint azokban a béna, nyálas filmekben, csakhogy ez ott nagyon jól néz ki, viszont szimplán csak hülyének néznének. Így inkább csak veszek egy mély levegőt, és magamba szívom a természet (és egyéb undorító dolgok, amikről nem is akarok tudni) illatát.
Csak egy napot voltam lecsukva, de olyan, mintha évek lettek volna.
Már besötétedett, olyan tíz óra lehet. 
- Khm... ms. Georga, itt vannak a személyes tárgyai. - mondja egy félénk férfi hang mögöttem. Megfordulok a tengelyem körül, aláírom amit kell, és elveszem a zacskót, amibe a mobilom, a pénztárcám és a kulcsaim vannak belerakva.
A srác nyel egyet. Nem lehet több húsznál, de nagyon esetlen. Biztos gyakornok. Nem jósolok neki nagy jövőt ebben a szakmában. Szegény nagyon vézna, semmi izma, ráadásul még iszonyú magas is. Viszont így sem nyomhat többet hatvan kilónál.
- Köszi... - mondom bizonytalanul. Nem tudom, hogy mit mondhatnék még.
Megköszörüli a torkát, és elindul vissza az őrsre.
Sóhajok.
Most még is mit csináljak?! Még azt se nagyon tudom, hogy hol van a kocsim. Olyan vagyok megint, mint egy hónappal ezelőtt.
Tágabb értelemben hajléktalan vagyok.
Egy motor hajt be a sarkon, fekete Harley Davidson. Egyből Morton jut az eszembe.
A moci megáll előttem, a motoros alkatja ismerős.
- Morton?! - kiálltok fel értetlenül. Leveszi a sisakot, és rám mosolyog. Tényleg ő az.
- Szia csajszi! - köszönt. - Gondoltam kijövök eléd, és elmennénk valahova, ha neked is jó így.
- Hali. - mondom. Igazából vacillálok, hogy elfogadjam-e az ajánlatát, vagy sem. Hiszen nem is ismerem, ráadásul a sitten ismerkedtünk meg, ki tudja, hogy nem egy gyilkos pszichopata? Viszont, bármikor ki tudom ütni.
Ezért is pattanok fel mögé. Felém nyújt egy bukósisakot. A fejembe nyomom, az én hajamnak már nem árthat.
Belekapaszkodom az ülésbe, ő pedig elindul.
Neki préselődök, de élvezem a motorozást. Egy időben Jacknek is szokása volt motorozni, de az sokkal romantikusabb volt, mint ez.
Morton kihajt a városból, a fényeket egyre jobban magunk mögött hagyjuk. Nem tudom, hogy merre járunk, talán mégsem volt annyira jó ötlet felülni egy idegen mögé a motorra.
Egy rozoga épület előtt megáll. Lemászom,. és leveszem a sisakot. A kezemmel a hajamat igazgatom, próbálom kvésbé ziláltá tenni, kevés sikerrel.
A tükörben megnézem magam. Igazam volt, a hajam egy sötét madárfészek, a sminkem pedig elmosódott, de tök jól áll. Inkább hagyom is, a frizurámmal együtt. Kicsit úgy nézek ki, mint a nyolcvanas években. De se baj, szerettem azt a korszakot.
Körül nézek. Körülöttünk erdő, csak az a lerobbant kis épület van még. Zene szűrődik ki belőle. Tompán hallom a lüktetését.
Az  új haverom elindul, de hátra pillant, amikor rájön, hogy én még mindig csak ott állok.
- Nem jössz? - kérdezi.
Bólintok, és elindulok utána.
Megáll egy vas ajtó előtt, ahol két nagydarab, ruhásszekrénnyi fekete csávó áll.
Az egyik elénk lép.
- Állj! - mondja mély, zengő hangján. Feláll tőle a szőr a karomon. - Igazoljátok magatokat.
Mi?! Milyen igazolás?! Talán arra kíváncsi, hogy tizennyolc vagyok-e már. Ó ha tudná....
Kotorászok a dzsekim zsebében, amíg meg nem találom a pénztárcám. Felpillantok, és látom, ahogy Morton szájából két tűhegyes metszőfog áll ki.
Ó, Te Jó Ég!