17. Fejezet

Sziasztok, mint ígértem harmadikán, vagyis ma meghoztam az új részt. Remélem ez is tetszeni fog.
Ja, és nem tudom, hogy láttátok-e, de átléptük az ötezres megjelenítési álomhatárt. Iszonyúan boldog vagyok, köszönöm nektek <3.
Na, jó olvasást, sziasztok! :)

ALEX

Még néhány pillanatig nézek Alice után, majd visszamegyek a házba. 

Az oroszlán barlangba, mint bárány. 

Mély levegőt veszek, és belépek a házunkba. 

Már indulnék fel a szobámba, amikor anya szól, hogy menjek be hozzájuk az ebédlőbe. Sóhajtva, de bemegyek.

- Igen?- kérdezem.

- Tudod, ez a barátnőd, Alice, olyan különös. - mondja anya. Megfeszülök. A kezem ökölbe szorul. Ha tudják, hogy mi, akkor én is lelepleződtem, és akkor az elmondása szerint nekem annyi. 

- Miért? - kérdezem. Védelmi mechanizmusra kapcsolok. 

- Neked nem tűnt fel semmi vele kapcsolatban? - kérdezi apa. 

- Nem, miért? Szerintem teljesen hétköznapi csaj. Kedvelem. 

- Szeretném, ha kevés időt töltenél vele. - ezt anya mondja. Van egy olyan érzésem, hogy rájöttek az igazságra, legalább is az őt takaró részére. Ez valószínűleg hatalmas baj.

- Az lenne a legjobb, ha szakítanál vele. - ez természetesen apa szövege. Mindig meg akarta nekem mondani, hogy mit csináljak. Ez úgy tizenöt éves koromig ment, azután a sarkamra álltam, és nem hagyom, hogy parancsoljon nekem. Akkor romlott meg egymással a kapcsolatunk.

- Nem fogok, csak azért, mert nektek nem szimpatikus! Amúgy nem is értem, hogy miért nem kedvelitek. Nagyon kedves lány. - csattanok fel. 

A szüleim döbbenten néznek rám. Nincsenek hozzászokva  az ilyesfajta kirohanásaimhoz. Inkább az a csendben szenvedő típus vagyok, aki magában őrlődik, és lenyeli a dolgokat. 

Elindulok kifele a konyhából. 

- Mégis hova mész?! - kiállt fel anya. 

- El! - vágom rá. - Nincs kedvem hallgatni, ahogy a barátnőmet szidjátok. - igazából csak egy jó indok arra, hogy ne legyek itthon. 

- Meg ne próbáld! - kiabál apa, de ezt már tompábban hallom, mivel az előszobában járok már. Fogom a kocsi kulcsom, és kimegyek, becsapom magam mögött az ajtót. Hatásos lelépés. 

Nem megyek a kocsimhoz, inkább megállok az ajtóba, hallgatózni. 

Minden szót tisztán hallok.

- Ezt akartad?! Mondtam, hogy legyél vele kíméletes. - sziszegi anya. - Csak azt érted el vele, hogy mi vagyunk a rossz oldal, nem.... az. Most már csak szimplán veszélyben van az élete. És ha így haladunk, akkor belőle is vér szívó lesz.... - elcsuklik a hangja. Fojtott zokogást hallok.

- Csss.... Nem lesz belőle... az, rá fog jönni, hogy az a lány nem való hozzá. - vigasztalja apa gyengéden. Még sosem hallottam, hogy ilyen... kedves legyen bárkivel is. 

- Honnan vagy ebben annyira biztos? - szipogja anya. Sír, remek.

- Tudom, hiába nem tudja, hogy micsoda, azt beleneveltük, hogy utálja a vámpírokat. Ráadásul, ha megtudja, hogy Alice mi, akkor majd magától igazat fog nekünk adni. - Ebben az egyenletben azt az egyet számoltad el apa, hogy én születésemtől fogva vámpír vagyok, csak nem tudtunk róla. 

- A lányt ki kell iktatnunk. - folytatja anya.

- Igen, de úgy, hogy balesetnek tűnjön. Ráadásul azt sem tudjuk, hányan vannak még a városban. Megfelelően kell csinálnunk. Balesetnek kell, hogy tűnjön, a faj társainak, és Alexnek is. Nem dolgozná fel, hogy mi öltük meg a szerelmét.

- Tudja, hogy mi mik vagyunk. Láttam a felismerést a szemében. Egyből kiszúrta a nyakláncom.

Megcsörren a telefon. Ez valószínűleg egy jelzés nekem a sorstól, hogy ideje indulnom. 

A kocsimhoz megyek, és gyorsan elhajtok. Nem érdekel, hogy meghallották-e a motor zúgását vagy nem. Nem tudják, hogy mi vagyok, így azt sem tudhatják, hogy minden szavukat hallottam. Hacsak nem azt gondolják, hogy bepoloskáztam őket, de ahhoz meg nem kellene ott lennem.

Természetesen Alicék házához hajtok. A megengedett maximum sebességgel. Nincs kedvem a zsarukkal összeveszni.
Eszembe jut, ahogy anyáék sokatmondó pillantást váltanak egymással, amikor Alice kint volt a mosdóban. Már akkor le kellett volna, hogy essen, hogy ők tudják, hogy micsoda. Még szerencse, hogy nem támadtak rá egyből karókkal, vagy szentelt vízzel. 
Anya és apa összenéztek. Az igazából nekem is furcsa volt, hogy Alice a táskájával együtt ment ki a mosdóba. De hát lány, így ezen annyira nem is kell csodálkozni.
- Na, és Alex, mit gondolsz erről a lányról? - kérdezte anya kedvesen.
- Ezt inkább én kérdezhetném. Hisz' én vele járok, ti meg a szüleim vagytok. - feleltem, szerintem frappánsan.
Elmosolyodott. - Igaz. Csakhogy én kérdeztem előbb.
Na erre mit mondhattam volna? - Nagyon kedves lány, kedvelem. - feleltem végül.
Erre ők sokatmondóan összenéztek. Mintha a szemükkel kommunikáltak volna. Csak kár, hogy engem nem vettek be abba a beszélgetésbe. 
Ezt mindig is csodáltam. Mindig meg tudták érteni egymást egy szimpla nézésből is. Igazán egymásra voltak hangolódva mindig is. 
- És, ti mit gondoltok róla? - úgy gondoltam, hogy valami ilyesmit kérdezhet egy fülig szerelmes srác, amikor megismerik a szülei a barátnőjét.
- Igazából, ő... egy nagyon különös lány... - mondta anya. Kereste a szavakat. Tuti, hogy nem tudta, hogy mit mondjon róla, de ez semmi jót nem jelentett. Ha valami tetszett naki, akkor mindig ömlengett róla.
Nem tudtuk befejezni a beszélgetést, mivel akkor lépett be a beszélgetés tárgya.

Behajtok a Alicék verandájukra, és amikor a bejárati ajtóhoz érek az kitárul előttem, és Linda pedig a nyakamba ugrik. 

Hátratántorodom. 

Megdöbbent ez a hirtelen érzelem nyilvánítás. Nem vagyok hozzá szokva. Félszegen átölelem.

Ő végigtapogatja a hátam, ellenőrizve, hogy minden testrészem ép.
- Annyira örülök, hogy te is jól vagy. - mondja a vállamba. Eltolom magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Nyugi, nem tudják, hogy mi vagyok. Alice viszont lebukott. - mondom.
Döbbenten néz rám. - Úgy érted, hogy tudják, hogy micsoda? - kérdezi értetlenül.
Bólintok. - Rólatok nem tudnak, igazából azt hiszik, hogy egyedül van. Vagyis, nem tudják, hogy van-e még itt valaki rajta kívül.
- Most mit csináljunk? - kérdezte idegesen.
- Elmegyek. - mondja Alice. - Nem hagyom, hogy bajba kerüljetek miattam. Nem hagyom, hogy meghaljatok. Megvárom Josht, és indulok is. Tőle elbúcsúzom, és ennyi volt.
- Ne... De... - makogja Linda értetlenül.
- Erről nem nyitok vitát. - mondja határozottan. Nem tudok mit mondani erre. Úgy állok itt, mint valami itt felejtett szerencsétlen.
- És, mi lesz Jackkal? - kérdezem.
Mind a ketten rám  pillantanak. Szerintem el is felejtették, hogy itt vagyok.
- Szeret téged, nem hagyhatod itt búcsú nélkül. - igazából nem is értem, hogy miért védem őt, miért álltam az oldalára. Talán csak azért, hogy hátha ezzel rá tudom venni Alicet a maradásra.
- Nincs erre elég időm. - mondja összeszorított szájjal.
- És mégis hova mennél? - kérdezem.
Megvonja a vállát. - Nem tudom. Majd kialakul. Kérlek, ne tedd ezt nehezebbé....
Döbbenten látom, ahogy egy rózsaszín (vagy inkább piros) könnycsepp gördül ki a szeméből. Sír, elég különösen. Még sosem láttam rózsaszín könnycseppet. Talán a sok vér teszi ezt.
Bólintok.