2014. szeptember 29., hétfő

11. Fejezet

Sziasztok, most tényleg hamarabb hoztam az új részt, remélem enyeri a tetszésetek :)

ALICE

Alex eszméletlenül rogy össze a lábaim előtt. Mielőtt tényleg rátámadhatott volna a férfira a háta mögött felugrottam és a könyökömmel amilyen erősen csak tudtam tarkón vágtam. Remélem nem öltem meg.
Nem, szuszog.
Nem értem mi történhetett. Hisz ha egy vámpír átváltoztatta volna, akkor azt érezni lehetne a szagán. De nem, az ő illatta az teljesen emberi. De a metszőfogait sem vehette csak a sarki boltban, ilyet nem árulnak. A szeme is vérben fürdött, és azt sem játszhatta meg. Hacsak....
Nem!
Az nem lehet. Az olyanok nagyon rikák, de nincs rá más magyarázat. A kora is stimmel, úgy tizenhét évesen szokott előjönni. De akkor nem lenne ilyen felkészületlen. De amiket elmondott, az is minden összefügg... De a felkészületlenségét viszont nem magyarázza meg. Már ki kellene, hogy legyen képezve.
Rejtély...
Egy viszont biztos, hogy nem hagyhatom itt.
Mellőlem egy halk nyögést hallok.
Odapillantok.
El is felejtkezem a férfiakról, akiket Alex megtámadott. Az egyik még mindig dermedten áll a falnál, a másik meg még mindig a földön térdel, és a darabokra roncsolt öklét szorongatja.
Egy pillanat alatt transzba ejtem. Egy biztos, hogy erre nem szabad emlékezniük. Oda száguldok a másikhoz, és azt is.
Szépen odavezetem a haverjához. Annyira megtanultam már magam kontrolálni, hogy már szinte nem is csábít a vér. Szinte. Na jó, kit akarok átverni? Majdnem rávetem magam.
Úgy döntök, hogy azért inkább iszok valamelyikból, a biztonság kedvéért. Odamegyek a törött öklűhöz, majd felszaggatom a nyaki ütőerét. Annyit iszok belőle, hogy ne legyek éhes, de neki se legyen túl nagy a vérvesztesége. Végül a nyálammal begyógyítom a sebet.
Szemforgatva felharapom a csuklómat. Élés fájdalmat érezek, ott, ahol az éles fogaim felsértik a bőrt. Muszáj begyógyítanom, mivel ha elfelejti a ma estét reggel furcsa lesz azon agyalnia, hogy hogyan törhette szilánkosra az öklét.
A szájára szorítom a csuklómat a sebnél, ő pedig kényszedetten iszik.
Csak addig hagyom, hogy megcsapoljon, amíg a keze össze nem forr. Elég kényelmetlen az, amikor minket csapolnak meg.
Szorosan egymás mellé állítom őket, majd elfelejtetem velük a ma estét, és hazazavarom őket.
Odamegyek a még mindig eszméletlen Alexhez.
Felsóhajtok.
- Most mégis mit csináljak veled?! Nem hagyhatlak itt, egy sikátorban, mert amilyen szerencséd van, itt kezdenek el bunyózni előtted, és te meg pont akkor térsz magadhoz, és a végén még kinyírod őket. De nekem még kocsim sincs, hogy elhozzalak innen. Ha pedig végig vonszolnálak a fél városon elég nagy feltünést keltenénk. Egy ötven kilós csaj egy nyolcvan kilós, eszméletlen izompacsirtát vonszol végig a városon, úgy, hogy még ki sincs pirulva. Rádásul még Josh sincs itthon, hogy felhívjam, hogy jöjjön értünk, mivel nekik is most kellett nyaralni menniük. Sandrát sem hívhatom, mivel, neki se kocsija sincs, se a részletekbe nem akarom beavatni. Most komolyan, miért kell neked az éjszaka közepén a városban járkálnod? Pff...
Dühös vagyok Alexre.
Legszívesebben belé rúgnék. Jó lenne eltörni néhány bordáját, de azt mégsem tehetem.
Előveszem a mobilom, majd eklezdem a számlistámat nézegetni.
A jé betűnél lefagyok. Hogy a francba került ide a száma?! Biztos akkor írta be, amikor "megtalálta" az elhagyott mobilom. A szemét... Mindegy, ez most pont jól jön, mivel mást nem is ismerek itt igazán, na meg előtte nem kell titkolóznom.
Megnyomom a hívás gombot. Két hívás után fel is veszi.
- Szia baby. - szól bele mézes-mázosan. Honnan tudja, hogy én hívtam? Áh, mindegy. A hangján hallom, hogy vigyorog.
- Egy, ne hívj így, - szólok bele mogorván. - kettő, töröld le azt az önelégült vigyort a képedről, nem magam miatt hívlak, segítened kell.
- Baj van? - a hangja azonnal komolyá válik. - Jól vagy?! Bántott valaki?! Megölöm!
- Hé, nyugi! Nem, nem bántott, senki, tudhatnád, hogy nem olyan könnyű velem elbánni. Mással van baj...
- Linda? Josh? - a hangjából őszinte aggodalmat hallok ki, ami összezavar. Ha érdekli a sorsuk, akkor miért tette, mit tett? Áh, nem értem...
- Nem, semmi bajuk, Hamptonban romantikáznak, vagy mi. Alexel van baj.
- Alexel? - erre nem számít.
- Igen, azt hiszem... lamia. - a végét már csak suttogom. Sosem lehet tudni.
- Lamia? Alex?! Az nem lehet. Csak ti, meg én vagyunk vámpírok a városban. - mondja döbbenten.
- Hidd el, én sem értem, de most támadt rá két szerencsétlen járókelőre, az egyik öklét úgy törte darabokra, mint a kekszet...
- Mi?! Mond, hogy elintézted! - szakít félbe idegesen.
- Igen apu! - forgatom a szemem unottan. Tényleg hülyének néz? - Megitattam a véremmel, majd kitöröltem a rövidtávú memóriáját.
- Rendben, mi történt ezután? - kérdezi feszülten.
- Meg akarta támadni a csávót, nem mellékesen Alexnek igen éles és életszerű metszőfogai voltak, és nem olyan, amit minden második horrorboltban kapni lehet.
- Lehet, hogy igazad van. - töpreng. Látom magam előtt, ahogy a szemét összehúzva az állát dörzsölgetve agyal.
- És nem akarnál mondjuk ide jönni kocsival, és elvinni hozzánk, mivel valószínűleg nemsokára felébred, és nekem nincs kedvem megint leütni. - mondom egy kicsit gúnyosan.
- Rendben, hol vagy? - kérdezi.
- Egy sikátorban. - felelem
- Basszus, rengeteg sikátor van a városban. Mindegy, a szagodat követem. - mondja, és leteszi a telefont.
Leguggolok Alexhez. Felsóhajtok.
- Látod, mit meg nem teszek érted?! - morgom bosszúsan. - Felhívom az exem, akitől minél jobban távol kellene magam tartanom, mivel még mindig szeretem. Pff... Jössz nekem minimum tízzel ezért.
Leülök és várok. Az út elég hideg, de nem érdekel. Nem fázhatok fel, úgyhogy így csak a hátsómnak kevésbé kellemes. De azt meg kibírom.
Öt perc múlva egy kocsi gördül be az utcába. Először megdermedek, majd el is lazulok, amikor rájövök, hogy Jack az.
Megáll mellettem, majd kiszáll a kocsiból.
- Szia - köszön nekem. Most egy farmer van rajta, és egy fehér póló, egy bőrdzsekivel. Olyan roszfiús. És ez sajnos pokolian tetszik nekem.
- Szia - köszönök én is. Én legalább meg tudom tartani a méltóságom vele szembe, nem úgy mint a többi nő. És én kívül-belül ismerem, jobban, mint bárki.
Kinyitja a hátsóajtót, majd odamegy Alexhoz. Feldobja a vállára, majd berakja átra, és rácsukja az ajtót.
- Mivel ütötted le? - kérdezi visszafolytott mosolyal.
- Könyökkel. - felelem kuncogva.
- Könyökkel? - kérdezi most már nevetve. - Juttasd eszembe, hogy ne dühítselek fel. Gyere, szállj be.
Beszáll a sofőr ülésbe, majd kinyitja nekem az anyósülés felőli ajtót.
Beszállok.
- Hozzád, vagy hozzám? - kérdezi vigyorogva.
- Hozzám visszük Alexet, és nem. Lesz Semmi Más. - morgom. Ez a mondat elég sok emléket ébreszt bennem.
Jack a gázra lép, és elindulunk a házunk felé.

2 megjegyzés: