Sziasztok! Bocsi, hogy ilyen későn hozom, de sok dolgom volt, hogy annyira megszállt ma az ihlet, hogy már majdnem kész a következő fejezet is.
Itt most fény derül néhány titokra, de nem mindenre. Remélem tetszeni fog, komizni, osztani szabad, nem fogok haragudni.
Jó olvasást!
ALEX
Kinyitom a szemem. Szörnyen fáj a fejem, és pokolian éhes vagyok.
Felülök. Egy ismeretlen szobában vagyok. Vajon hol? Körbenézek. Jellegtelen fehér falak, egy síkképernyős TV, egy barna ruhásszekrény. Mégis, hogy kerültem ide?
Bevillan egy kép. Két ember a falnál, az egyik térdepel, és az öklét szorongatja, a másik pedig a falhoz préselve áll, az orra vérzik.
A szemem előtt lepereg a tegnap este. Te jó Isten! Mit tettem! Megtámadtam két védtelen férfit. Mint valami vad ember. És mégis mit csináltam volna azzal a szerencsétlennel, ha valaki nem üt le? De mégis ki volt az? Biztos az, akinek a házában most vagyok. Ki kell derítenem...
Felkelek az ágyról. Egy kicsit megszédülök, el kell kapnom az ágy szélét. Pár másodpercig még várok, amíg a fejem kitisztul, majd az ajtó felé indulok.
Egy emeleti folyosóra jutok. Még mindig nem ismerős, így elindulok a lépcső felé, majd lemegyek.
Egy nappaliba érkezem. Hiszen én jártam már itt. Hisz' ez Alice háza!
- Jó reggelt álomszuszék! - szólal meg mögöttem. Villámgyorsan megpördülök. Tényleg Alice van mögöttem, egy farmer van rajta, egy fehér pólóval, cipő vagy zokni nincs, a kezében egy újságot tart.
- Hogy kerültem ide? - kérdezem értetlenül.
- Mire emlékszel? - kérdezi nyugodtan. Címszavakban elmondom neki a tegnap estét. Ő kifejezéstelen tekintettel hallgatja.
- Én ütöttelek le, féltem, hogy megölöd azokat az embereket. Azután haza hoztalak.
Felvonom a szemöldököm. Alice ütött le? ALICE?! Aki nem több, mint ötven kilo vasággyal.
- Most mindent elmondok, gyere - mondja sejtelmesen, majd elindul a konyhába. Követem
Leül a konyhapulthoz, majd mutat maga elé, jelezve, hogy nekem ott a helyem. Leülök.
Alice összecsapja a tenyerét, majd a pultra könyököl.
- Nos... Ugye sokat szoktál olvasni? - bólintok. - Ott vannak zombik, vérfarkasok, és boszorkányok. Viszont ezek a valóságban nincsenek. De a vámpírok, igen...
- Úgy érted az energia vámpírok? - szakítom félbe.
- Nem. Igazi vérszívó vámpírok. Tudod, akik megtámadják az embereket az utcán és kiszívják a vérüket. Ezek a vámpírok léteznek.
Felvonom a szemöldököm.
- Nem, nem vagyok őrült. Ezt onnan tudom, hogy én is az vagyok. - rám mosolyog. Kivillan két tűhegyes metszőfog.
Te jó ég! Ezek igaziak. Felpattanok a székről, és a torkomhoz kapok. Védem magam, nem akarom, hogy bántson.
Addig hátrálok, amíg a csípőm nem ütközik a konyhaszekrénynek.
Alice halkan feláll, és odajön hozzám. Amennyire tudok a konyhaszekrényhez préselődöm, a kezem a pulton tapogat valami fegyver után.
Mi is árt a vámpíroknak? Fakaró! Tuti, hogy nem tartanak karót a konyhában. Szentelt víz! Kár, hogy nincs a közelben egy templom sem. Kereszt. Bingó!
Felkapom a kezem ügyébe eső első két hosszúkás tárgyat és a közepüknél összerakom. Kész is a rögtönzött kereszt.
Kinyújtom a kezem, Alice felé. A francba, a félelemtől remeg, mint a kocsonya, ezért visszahúzom. Felvonja a szemöldökét, a szája sarkában egy mosoly bujkál. Közelebb lép hozzám.
- Ne gyere közelebb, vagy a purgatóriumba küldelek - a hangom remeg. A pokolba!
Felemeli a kezét, és még egyet lép felém. Mintha egy vadállathoz közeledne. Mintha én lennék az állat, nem ő. Újra kinyújtom a kezem. Még mindig remeg, de nem érdekel.
A szája sarkában mosoly bujkál, majd kirobban belőle a röhögés. Hátrahajtja a fejét, és úgy röhög, rajtam.
- Ez... most... komoly?! - kérdezi nevetések között. - Ha bántani akarnálak, ezer meg egy alkalmam lett volna rá.
Ez igaz, de akkor sem engedem le a keresztet, ami igazából két villa.
- Enged le. - szól rám, és kivillannak a metszőfogai. Megrázom a fejem. - Tudod ez rohadtul sértő ránk nézve. - még mindig meredten állok, és bámulom. Kiborít a metszőfoga.
Az égre emeli a szemét, majd fogja az egyik villát és kiveszi a kezemből, és lerakja a pultra, majd ugyanígy tesz a másikkal is. Elkerekedik a szemem. A fegyverem nem is volt fegyver.
- Mi, nem árt nektek a kereszt? - kérdezem értetlenül.
- De, de ez nem volt igazi kereszt, ez csak két villa volt. - mondja mosolyogva. - Gyere, ülj vissza, mindent elmondok.
Leül, de én csak meredten bámulom.
- Nem foglak bántani. - mondja mosolyogva, de azért a szemét forgatja.
Vonakodva leülök vele szembe, legtávolabb tőle.
- Ki még... izé, vámpír a városban? - kérdezem vonakodva.
- A bátyám és a barátnője, na meg Jack. - feleli nyugodtan.
- JACK O'DONNEL? - kiáltok fel. Nem gondoltam volna, hogy ő is vámpír, habár ha ők tényleg régi barátok, akkor ez logikus.
Alice felnevet.
- Igen. - feleli mosolyogva.
- Még valaki?! Mondjuk a diri, vagy ne adj' Isten Sandra?! - kiáltok fel idegesen.
Nevetve megrázza a fejét. - Nem, csak Jack meg mi, és... te.
Mi, hogy én?! Ez teljesen meghibbant. Csak tudnék róla, ha én valami halhatatlan, napon megpusztuló, több száz éves szörnyeteg lennék. Csak tizenhét vagyok, és meg is fogok öregedni. Hetven év múlva egy teraszon fogok ücsörögni összeaszalódva a feleségemmel, miközben az unokáink körülöttünk lebzselnek.
- Én, biztos, hogy nem! - kiálltok fel - Csak tudnék róla!
- De, az vagy. - feleli nyugodtan.
- Ez lehetetlen. Csak tudnék róla, ha gyilkos vérszívó lennék. - csattanok fel.
- Nem vagyunk gyilkosok! A háromszáz évem alatt egyetlen embert sem öltem meg... táplálkozás céljából - ő is ideges. Ajaj! Túlélési egyszeregy, ne dühíts fel egy vámpírt.
Végiggondolom, amit mondott. Ő háromszáz éves, azta!
- Háromszáz vagy?! - kiáltok fel döbbenten. Felnevet
- Igen - feleli mosolyogva.
- Nem nézel ki annyinak. - mondom még mindig döbbenten. - és o'Donnel?
- Hát, ő már a négyszázat súrolja. - vonja meg a vállát.
Leesett az állam. Nem néztem volna többnek huszonötnél.
- Anyám. - nyögök fel.
- Apropó, a szüleidnek nincsenek furcsa szokásaik? Szoktak enni, aludni, nincsenek különös dolgaik? - kérdezi.
- Nem, miért? - nem értem minek kérdezi ezt.
- Mondtam már, hogy vámpír vagy. - közbe akarok vágni, de felemeli az ujját, jelezve, hogy fogjam be. Bólintok, és figyelmesen hallgatom. - Minden jel arra mutat, hogy lamia vagy, ami annyit tesz, hogy egy vagy két vámpír gyereke.
- Ez lehetetlen, én nem vagyok vámpírivadék! Semmi közöm sincs a vérszívókhoz! - csattanok fel idegesen.
Alice felpattan, és a hűtőhöz száguld. Kinyitja az ajtót, majd kivesz belőle egy fél literes üveget. Sötétvörös folyadék van benne. Felém dobja, én reflexszerűen elkapom.
- Idd meg. - utasít szárazon. Azt hiszem feldühítettem.
Nem ellenkezem, hanem lassan lecsavarom róla a kupakot.
Megcsap egy édes illat. Mint amit tegnap este éreztem. Megkordult a gyomrom.
Lassan felemelem, és beleszagolok. Az illat még erősebb, eljut egészen az agyamig, és már másra sem tudok gondolni, minthogy megízlelhessem. A számhoz emelem az üveg száját és kortyolok egyet. Még sosem ittam ilyen csodálatos valamit. Az íze nem hasonlít semmihez, amit eddig kóstoltam. Édeskés, de mégis egy kicsit sós, kellemesen érzem benne a vas ízét, de egyáltalán nem zavaró, sőt. Ez a legízletesebb valami, amit eddig kóstoltam.
Mohón kortyolni kezdem. Nagy kortyokban nyelem, addig a pár másodpercig, amíg el nem fogy.
Leteszem az üveget, lenyalom az ajkaimról az értékes nedűt.
Csodálkozva veszem észre, hogy elmúlt az éhségem. Sokkal erősebbnek érzem magam. Hirtelen mindent sokkal jobban látok. Látom a konyha falán az összes mikrorepedést, a porszemeket a levegőben.
A szemem sarkából mozgást érzékelek. Gyorsan odafordulok, és látom az üveget megbillenni. Látom, ahogy lebillen a pultról, figyelem, ahogy zuhan, és amikor már csak pár centire van a földtől, elkapom.
Egy kocsi motor hangját hallom, de úgy, mintha legalább a motorháztetőn belül lennék. A hang hirtelen elhal, majd egy ajtó csapódását hallom, végül lábak dobogását. Mindezt olyan hangosan, mint amikor az ember egy koncerten közvetlenül a hangfal mellett áll.
Éles csengőszó harsan. Összerezzenek, mivel fájdalmasan zeng a dobhártyámban. Mint amikor az ember körmét húzzák végig a táblán, csak tízszer bántóbb.
- Gyere be Jack - szól Alice.
Az ajtó nyílik, az én orrom pedig megcsapja az Old Spice és a borsmenta illata.
- Sziasztok! - jön be o'Donnel a konyhába. Sokkal jobban, sokkal élesebben látom minden porcikáját, mint eddig bármikor.
- Jó napot mr. O'Donnel. - köszönök reflexből. De aztán eszembe jut, hogy micsoda, és hátrébb lépek egyet. Most már két vámpír is a szobában van, pedig egy is eléggé feszélyezett.
- Látom Alicnek igaza volt, tényleg lamia vagy. - fordul felém mosolyogva. A fogai rémisztően emberiek. Lép egyet felém.
Én előredőlök, és szinte támadóállást veszek fel. Valahonnan a torkom mélyéről morgás szalad fel. Rámorgok. Te jó ég! Ez honnan jött?!
Felemeli a kezét. - Szóval tudod, hogy mi vagyok, és most félsz tőlem, pedig most te nyújtasz elég félelmetes látványt.
- Nem értem miről beszél. - mondom. - És nem hagyom, hogy megtámadjon. - vicsorgok.
- Sosem támadnék meg egy fajtám belit, ha nincs rá indokom, - feleli morogva, Alice krákog és gyilkos pillantást vet rá - Amúgy, ha meg akarnálak támadni már rég megtehettem volna.
Igaza van. A vállam elernyed.
- Igaza van. - felelem lesütött szemmel. - De, hogy érti azt, hogy egy fajtája belit. Én nem vagyok olyan mint ön.
Alice felpattan, és megragadja a karom, majd vonszolni kezd az előszoba felé. Ott megállít az egész alakos tükör előtt. Magunkat látom benne, Alicet, mint normális embert, magamat pedig mint... az ajkaim mögül két fehér metszőfog bukkant elő, pont, mint amilyen neki volt.
Te jó ég! Forog velem a világ. Megkapaszkodok Alice karjában, ő összerándul az érintésem után. A Bájgúnár feltűnik mellettem, majd lefejti a kezem Alice karjától.
- Tudod, most sokkal erősebb lettél, és ha Al nem lenne vámpír, akkor már darabokra tört volna a csontja. - mondja nyugodtan, mintha egy gyerek lennék. - Óvatosnak kell lenned.
- Akkor én most... - nem jut eszembe az, a szó, amit Alice használt.
- Igen, lamia vagy. - segít ki Alic.e - Ami azt jelenti, hogy született vámpír.
Te jó ég le kell ülnöm.
Lassan visszamegyek a nappaliba, és lerogyok az egyik fotelba. Mind a ketten aggódva követnek. Megállnak velem szembe, úgy, hogy van köztük tíz centi távolság.
- Jól vagy? - kérdezi Alice aggódva. Megrázom a fejem.
- Azt mondod, hogy az igazi szüleim vámpírok? - kérdezem.
- Hogy érted azt, hogy az igazi szüleid. - kérdezi Alice értetlenül.
- Örökbe fodadtak, amikor fél éves voltam. - felelem.
- Ez mindent megmagyaráz. Szóval ezért nincs kiképezve. - ezt nem is nekem mondja, hanem inkább hangosan gondolkodik.
- Basszus, most mi lesz velem? - kiálltok fel. Teljesen kétségbe vagyok esve. Hogy fogok suliba járni?! Hogyan fogok haza menni?! Mi lesz ha megölök valakit?!
Ez zavar a legjobban. Mi lesz ha gyilkos leszek?! Egy szörnyeteg, aki este letámad egy védtelen embert, majd megöli és otthagyja az aszott porhüvelyét.
A tenyerembe temetem az arcom.
- Hogyan mozogtok nappal? - teszem fel az első kérdést, ami az eszembe jut.
- Tudod, a lamiák, mint te mozoghatnak nappal is, de az átváltoztatott vámpírok nem - feleli. Na ezzel legalább nincs gondom.
- Te is az vagy? - kérdezem.
Megrázza a fejét. - Nem, engem átváltoztattak, pontosabban Jack, mivel ő lamia és csak ti tudtok átváltoztatni embereket. Csak a ti véretek tudja megváltoztatni a méreg hatását, ami így átalakítja az emberi sejteket a gazdáéhoz hasonlóvá. Hasonlóvá, de nem ugyanolyanná, így a mi szervezetünk nem képes ellenállni a Nap közvetlen sugarainak, bár mi erősebbek vagyunk, élesebbek az érzékszerveink, nincs szükségünk alvásra, és nehezebb minket megölni, addig ti könnyebben beilleszkedtek az emberek világába, és át tudtok változtatni másokat a míg a mi vérünk csak gyógyítani képes.
- Hogyan történt? Mármint, hogyan lettél vámpír?
- Tudod általában egy lamiát mire tényleg vámpírrá lesz kiképzik. - kezdte o'Donnel. - Ez mindig a szülők feladata, de ez a te esetedben elmaradt, mivel mint tudjuk téged örökbe fogadtak.
Szóval...
Kinyitom a szemem. Szörnyen fáj a fejem, és pokolian éhes vagyok.
Felülök. Egy ismeretlen szobában vagyok. Vajon hol? Körbenézek. Jellegtelen fehér falak, egy síkképernyős TV, egy barna ruhásszekrény. Mégis, hogy kerültem ide?
Bevillan egy kép. Két ember a falnál, az egyik térdepel, és az öklét szorongatja, a másik pedig a falhoz préselve áll, az orra vérzik.
A szemem előtt lepereg a tegnap este. Te jó Isten! Mit tettem! Megtámadtam két védtelen férfit. Mint valami vad ember. És mégis mit csináltam volna azzal a szerencsétlennel, ha valaki nem üt le? De mégis ki volt az? Biztos az, akinek a házában most vagyok. Ki kell derítenem...
Felkelek az ágyról. Egy kicsit megszédülök, el kell kapnom az ágy szélét. Pár másodpercig még várok, amíg a fejem kitisztul, majd az ajtó felé indulok.
Egy emeleti folyosóra jutok. Még mindig nem ismerős, így elindulok a lépcső felé, majd lemegyek.
Egy nappaliba érkezem. Hiszen én jártam már itt. Hisz' ez Alice háza!
- Jó reggelt álomszuszék! - szólal meg mögöttem. Villámgyorsan megpördülök. Tényleg Alice van mögöttem, egy farmer van rajta, egy fehér pólóval, cipő vagy zokni nincs, a kezében egy újságot tart.
- Hogy kerültem ide? - kérdezem értetlenül.
- Mire emlékszel? - kérdezi nyugodtan. Címszavakban elmondom neki a tegnap estét. Ő kifejezéstelen tekintettel hallgatja.
- Én ütöttelek le, féltem, hogy megölöd azokat az embereket. Azután haza hoztalak.
Felvonom a szemöldököm. Alice ütött le? ALICE?! Aki nem több, mint ötven kilo vasággyal.
- Most mindent elmondok, gyere - mondja sejtelmesen, majd elindul a konyhába. Követem
Leül a konyhapulthoz, majd mutat maga elé, jelezve, hogy nekem ott a helyem. Leülök.
Alice összecsapja a tenyerét, majd a pultra könyököl.
- Nos... Ugye sokat szoktál olvasni? - bólintok. - Ott vannak zombik, vérfarkasok, és boszorkányok. Viszont ezek a valóságban nincsenek. De a vámpírok, igen...
- Úgy érted az energia vámpírok? - szakítom félbe.
- Nem. Igazi vérszívó vámpírok. Tudod, akik megtámadják az embereket az utcán és kiszívják a vérüket. Ezek a vámpírok léteznek.
Felvonom a szemöldököm.
- Nem, nem vagyok őrült. Ezt onnan tudom, hogy én is az vagyok. - rám mosolyog. Kivillan két tűhegyes metszőfog.
Te jó ég! Ezek igaziak. Felpattanok a székről, és a torkomhoz kapok. Védem magam, nem akarom, hogy bántson.
Addig hátrálok, amíg a csípőm nem ütközik a konyhaszekrénynek.
Alice halkan feláll, és odajön hozzám. Amennyire tudok a konyhaszekrényhez préselődöm, a kezem a pulton tapogat valami fegyver után.
Mi is árt a vámpíroknak? Fakaró! Tuti, hogy nem tartanak karót a konyhában. Szentelt víz! Kár, hogy nincs a közelben egy templom sem. Kereszt. Bingó!
Felkapom a kezem ügyébe eső első két hosszúkás tárgyat és a közepüknél összerakom. Kész is a rögtönzött kereszt.
Kinyújtom a kezem, Alice felé. A francba, a félelemtől remeg, mint a kocsonya, ezért visszahúzom. Felvonja a szemöldökét, a szája sarkában egy mosoly bujkál. Közelebb lép hozzám.
- Ne gyere közelebb, vagy a purgatóriumba küldelek - a hangom remeg. A pokolba!
Felemeli a kezét, és még egyet lép felém. Mintha egy vadállathoz közeledne. Mintha én lennék az állat, nem ő. Újra kinyújtom a kezem. Még mindig remeg, de nem érdekel.
A szája sarkában mosoly bujkál, majd kirobban belőle a röhögés. Hátrahajtja a fejét, és úgy röhög, rajtam.
- Ez... most... komoly?! - kérdezi nevetések között. - Ha bántani akarnálak, ezer meg egy alkalmam lett volna rá.
Ez igaz, de akkor sem engedem le a keresztet, ami igazából két villa.
- Enged le. - szól rám, és kivillannak a metszőfogai. Megrázom a fejem. - Tudod ez rohadtul sértő ránk nézve. - még mindig meredten állok, és bámulom. Kiborít a metszőfoga.
Az égre emeli a szemét, majd fogja az egyik villát és kiveszi a kezemből, és lerakja a pultra, majd ugyanígy tesz a másikkal is. Elkerekedik a szemem. A fegyverem nem is volt fegyver.
- Mi, nem árt nektek a kereszt? - kérdezem értetlenül.
- De, de ez nem volt igazi kereszt, ez csak két villa volt. - mondja mosolyogva. - Gyere, ülj vissza, mindent elmondok.
Leül, de én csak meredten bámulom.
- Nem foglak bántani. - mondja mosolyogva, de azért a szemét forgatja.
Vonakodva leülök vele szembe, legtávolabb tőle.
- Ki még... izé, vámpír a városban? - kérdezem vonakodva.
- A bátyám és a barátnője, na meg Jack. - feleli nyugodtan.
- JACK O'DONNEL? - kiáltok fel. Nem gondoltam volna, hogy ő is vámpír, habár ha ők tényleg régi barátok, akkor ez logikus.
Alice felnevet.
- Igen. - feleli mosolyogva.
- Még valaki?! Mondjuk a diri, vagy ne adj' Isten Sandra?! - kiáltok fel idegesen.
Nevetve megrázza a fejét. - Nem, csak Jack meg mi, és... te.
Mi, hogy én?! Ez teljesen meghibbant. Csak tudnék róla, ha én valami halhatatlan, napon megpusztuló, több száz éves szörnyeteg lennék. Csak tizenhét vagyok, és meg is fogok öregedni. Hetven év múlva egy teraszon fogok ücsörögni összeaszalódva a feleségemmel, miközben az unokáink körülöttünk lebzselnek.
- Én, biztos, hogy nem! - kiálltok fel - Csak tudnék róla!
- De, az vagy. - feleli nyugodtan.
- Ez lehetetlen. Csak tudnék róla, ha gyilkos vérszívó lennék. - csattanok fel.
- Nem vagyunk gyilkosok! A háromszáz évem alatt egyetlen embert sem öltem meg... táplálkozás céljából - ő is ideges. Ajaj! Túlélési egyszeregy, ne dühíts fel egy vámpírt.
Végiggondolom, amit mondott. Ő háromszáz éves, azta!
- Háromszáz vagy?! - kiáltok fel döbbenten. Felnevet
- Igen - feleli mosolyogva.
- Nem nézel ki annyinak. - mondom még mindig döbbenten. - és o'Donnel?
- Hát, ő már a négyszázat súrolja. - vonja meg a vállát.
Leesett az állam. Nem néztem volna többnek huszonötnél.
- Anyám. - nyögök fel.
- Apropó, a szüleidnek nincsenek furcsa szokásaik? Szoktak enni, aludni, nincsenek különös dolgaik? - kérdezi.
- Nem, miért? - nem értem minek kérdezi ezt.
- Mondtam már, hogy vámpír vagy. - közbe akarok vágni, de felemeli az ujját, jelezve, hogy fogjam be. Bólintok, és figyelmesen hallgatom. - Minden jel arra mutat, hogy lamia vagy, ami annyit tesz, hogy egy vagy két vámpír gyereke.
- Ez lehetetlen, én nem vagyok vámpírivadék! Semmi közöm sincs a vérszívókhoz! - csattanok fel idegesen.
Alice felpattan, és a hűtőhöz száguld. Kinyitja az ajtót, majd kivesz belőle egy fél literes üveget. Sötétvörös folyadék van benne. Felém dobja, én reflexszerűen elkapom.
- Idd meg. - utasít szárazon. Azt hiszem feldühítettem.
Nem ellenkezem, hanem lassan lecsavarom róla a kupakot.
Megcsap egy édes illat. Mint amit tegnap este éreztem. Megkordult a gyomrom.
Lassan felemelem, és beleszagolok. Az illat még erősebb, eljut egészen az agyamig, és már másra sem tudok gondolni, minthogy megízlelhessem. A számhoz emelem az üveg száját és kortyolok egyet. Még sosem ittam ilyen csodálatos valamit. Az íze nem hasonlít semmihez, amit eddig kóstoltam. Édeskés, de mégis egy kicsit sós, kellemesen érzem benne a vas ízét, de egyáltalán nem zavaró, sőt. Ez a legízletesebb valami, amit eddig kóstoltam.
Mohón kortyolni kezdem. Nagy kortyokban nyelem, addig a pár másodpercig, amíg el nem fogy.
Leteszem az üveget, lenyalom az ajkaimról az értékes nedűt.
Csodálkozva veszem észre, hogy elmúlt az éhségem. Sokkal erősebbnek érzem magam. Hirtelen mindent sokkal jobban látok. Látom a konyha falán az összes mikrorepedést, a porszemeket a levegőben.
A szemem sarkából mozgást érzékelek. Gyorsan odafordulok, és látom az üveget megbillenni. Látom, ahogy lebillen a pultról, figyelem, ahogy zuhan, és amikor már csak pár centire van a földtől, elkapom.
Egy kocsi motor hangját hallom, de úgy, mintha legalább a motorháztetőn belül lennék. A hang hirtelen elhal, majd egy ajtó csapódását hallom, végül lábak dobogását. Mindezt olyan hangosan, mint amikor az ember egy koncerten közvetlenül a hangfal mellett áll.
Éles csengőszó harsan. Összerezzenek, mivel fájdalmasan zeng a dobhártyámban. Mint amikor az ember körmét húzzák végig a táblán, csak tízszer bántóbb.
- Gyere be Jack - szól Alice.
Az ajtó nyílik, az én orrom pedig megcsapja az Old Spice és a borsmenta illata.
- Sziasztok! - jön be o'Donnel a konyhába. Sokkal jobban, sokkal élesebben látom minden porcikáját, mint eddig bármikor.
- Jó napot mr. O'Donnel. - köszönök reflexből. De aztán eszembe jut, hogy micsoda, és hátrébb lépek egyet. Most már két vámpír is a szobában van, pedig egy is eléggé feszélyezett.
- Látom Alicnek igaza volt, tényleg lamia vagy. - fordul felém mosolyogva. A fogai rémisztően emberiek. Lép egyet felém.
Én előredőlök, és szinte támadóállást veszek fel. Valahonnan a torkom mélyéről morgás szalad fel. Rámorgok. Te jó ég! Ez honnan jött?!
Felemeli a kezét. - Szóval tudod, hogy mi vagyok, és most félsz tőlem, pedig most te nyújtasz elég félelmetes látványt.
- Nem értem miről beszél. - mondom. - És nem hagyom, hogy megtámadjon. - vicsorgok.
- Sosem támadnék meg egy fajtám belit, ha nincs rá indokom, - feleli morogva, Alice krákog és gyilkos pillantást vet rá - Amúgy, ha meg akarnálak támadni már rég megtehettem volna.
Igaza van. A vállam elernyed.
- Igaza van. - felelem lesütött szemmel. - De, hogy érti azt, hogy egy fajtája belit. Én nem vagyok olyan mint ön.
Alice felpattan, és megragadja a karom, majd vonszolni kezd az előszoba felé. Ott megállít az egész alakos tükör előtt. Magunkat látom benne, Alicet, mint normális embert, magamat pedig mint... az ajkaim mögül két fehér metszőfog bukkant elő, pont, mint amilyen neki volt.
Te jó ég! Forog velem a világ. Megkapaszkodok Alice karjában, ő összerándul az érintésem után. A Bájgúnár feltűnik mellettem, majd lefejti a kezem Alice karjától.
- Tudod, most sokkal erősebb lettél, és ha Al nem lenne vámpír, akkor már darabokra tört volna a csontja. - mondja nyugodtan, mintha egy gyerek lennék. - Óvatosnak kell lenned.
- Akkor én most... - nem jut eszembe az, a szó, amit Alice használt.
- Igen, lamia vagy. - segít ki Alic.e - Ami azt jelenti, hogy született vámpír.
Te jó ég le kell ülnöm.
Lassan visszamegyek a nappaliba, és lerogyok az egyik fotelba. Mind a ketten aggódva követnek. Megállnak velem szembe, úgy, hogy van köztük tíz centi távolság.
- Jól vagy? - kérdezi Alice aggódva. Megrázom a fejem.
- Azt mondod, hogy az igazi szüleim vámpírok? - kérdezem.
- Hogy érted azt, hogy az igazi szüleid. - kérdezi Alice értetlenül.
- Örökbe fodadtak, amikor fél éves voltam. - felelem.
- Ez mindent megmagyaráz. Szóval ezért nincs kiképezve. - ezt nem is nekem mondja, hanem inkább hangosan gondolkodik.
- Basszus, most mi lesz velem? - kiálltok fel. Teljesen kétségbe vagyok esve. Hogy fogok suliba járni?! Hogyan fogok haza menni?! Mi lesz ha megölök valakit?!
Ez zavar a legjobban. Mi lesz ha gyilkos leszek?! Egy szörnyeteg, aki este letámad egy védtelen embert, majd megöli és otthagyja az aszott porhüvelyét.
A tenyerembe temetem az arcom.
- Hogyan mozogtok nappal? - teszem fel az első kérdést, ami az eszembe jut.
- Tudod, a lamiák, mint te mozoghatnak nappal is, de az átváltoztatott vámpírok nem - feleli. Na ezzel legalább nincs gondom.
- Te is az vagy? - kérdezem.
Megrázza a fejét. - Nem, engem átváltoztattak, pontosabban Jack, mivel ő lamia és csak ti tudtok átváltoztatni embereket. Csak a ti véretek tudja megváltoztatni a méreg hatását, ami így átalakítja az emberi sejteket a gazdáéhoz hasonlóvá. Hasonlóvá, de nem ugyanolyanná, így a mi szervezetünk nem képes ellenállni a Nap közvetlen sugarainak, bár mi erősebbek vagyunk, élesebbek az érzékszerveink, nincs szükségünk alvásra, és nehezebb minket megölni, addig ti könnyebben beilleszkedtek az emberek világába, és át tudtok változtatni másokat a míg a mi vérünk csak gyógyítani képes.
- Hogyan történt? Mármint, hogyan lettél vámpír?
- Tudod általában egy lamiát mire tényleg vámpírrá lesz kiképzik. - kezdte o'Donnel. - Ez mindig a szülők feladata, de ez a te esetedben elmaradt, mivel mint tudjuk téged örökbe fogadtak.
Szóval...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése