9. Fejezet

Sziasztok! Megint egy új résszel érkeztem. Valamelyik nap felkerült a blog trailere, nem tudom, hogy láttátotok-e. Azt mindenesetre köszönöm Alicnek, szintén :).
Nemrég visszanéztem a korábbi részek dátumait, és rájöttem, hogy az elmúlt pár hetekben mindig négy naponta raktam a részeket. Most is a negyedik napon hoztam, de ezt már direkt ;).
Mint tudjátok nemsoká kezdődik a suli, így nekem is kevesebb időm lesz posztolni, remélem azért úgy heti egy részt tartani tudok, de nem ígérek semmit :D, hisz tudjátok, hogy vagyok a határidőkkel.
Na, nem pofázok tovább, jó olvasást :) 

ALEX

Mivel egyik haverommal sem járok együtt törire, ezért a buszon végig egyedül ültem, és olvastam. Nem sok kedvem volt a kiránduláshoz, de ''szabadonválaszthatódemeghúzlakhanemjösz'' fajta volt, én meg örülök, ha idén leéretségizek, és itt hagyhatom ezt a porfészket.
Megáll a busz. Persze, mint ahogy lenni szokott, mindenki elsőnek akar lejutni, mintha attól félne, hogyha öt másodpercen belül nem szál le, akkor itthagyják. Engem nem zavart volna.
Igaz, hogy hátul ülök, de türelmesen megvárom, amíg a mögöttem ülők leszálnak, így utolsóként szállok le.
Az első állomás a Szent Pál Katedrális. Egy bazi nagy templom(?), a főhajó kupolája olyan, mintha átszelné a felhőket.
A többiek klikkekbe rendeződve állnak az út szélén. A tekintetem megállapodik Sandrán és Alicen. Egymással szemben állnak, és beszélgetnek, de nem értem, hogy mit. O'Donnel pár méterrel távolabb áll tőlük, és Alicet fikszírozza, de a lányok ezt nem veszik észre.
Eszembe jut amit mondott. Természetesen nem mondtam el, és az én furcsaságaimnak sem hallottam viszhangját, de ki tudja. Az viszont érdekel, hogy vajon min veszhettek össze a bájgúnárral. Ahogy most néz rá, mintha bármit megtenne érte. Nem lehet hogy gyengéd szálak fűzik össze őket? Nem, hisz o'Donnel tavaly jött ki az egyetemről, vagyis huszonnégy körül lehet, Alice meg tizennyolc. És ahogy én következtettem ennek pár évvel ezelőtt kellett volna történnie, akkor meg Alice még szinte gyerek volt, o'Donnel pedig akkor is úgy húsz körül lehetett. Nem, biztos nem ez!
- Na, fél óra múlva itt találkozunk, addig nézzetek szét a katadrálisban. Lehetőleg ne verjétek szét. - kiáltja o'Donnel. Mindeniki elindul befelé a templomba.
Alice nem megy sehova, hanem leül egy padra. Sandra mond neki valamit, majd elindul, egyedül. A tumultus végén halad. Odamegyek hozzá.
- Szia - köszönök. - Alice? - pillantok hátra.
Megvonja a vállát. - Azt mondja, hogy annyiszor látta már, hogy minden tégláját ismeri. A régi sulijaival sokszor jártak ott. Gondolom minden nevelőszülőjével más suliba kellett mennie.
Mi?! Nevelőszülő?! De én azt hittem, hogy a családjával élt, hisz' a Bájgúnár családi barát, de ha nevelőszüleinél lakott... Vagy nekem hazudott, vagy Sandrának, vagy mindkettőnknek.
Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy észre sem veszem, hogy neki megyek valaminek. A Katedrális bejáratánál állok, Sandra már bement, de amikor rájön, hogy nem követem megfordul.
- Nem jössz? - kérdezi.
- De, - felelem. Elindulok, de láthatatlan falnak ütközöm. Mint amikor először Alicékhez akartam bemenni. - Mi, a...
- Nem jössz? - kérdezi újra Sandra.
- Nem, rájöttem, hogy nincs is kedvem az egészhez. - vontok vállat hanyagul.
Gyors megfordulok, és elindulok Alice felé. O'Donnel mellette ül, de olyan távolságban, hogy ne érhessenek egymáshoz.
Mintha beszélgetnének, de amikor odaérek elhallgattak. Leülök Alice másik oldalára.
- Nem érdekel? - kérdezi Bájgúnár.
- Nem, nem igazán - hazudom. - Voltunk itt a szüleimmel.
- És tetszett?
- Nem, nem igazán, azért nem néztem meg még egyszer. - vonom meg a vállam. Csak az után esik le, hogy egy tanárral beszélek, és lehet, hogy meghúz töriből. Na és akkor a szüleim biztos kinyírnak, mivel így biztos nem vesznek fel az oxfordi egyetemre. Na meg az beintene a terveimnek, hogy az Államokba szökjek, a szüleim tudta nélkül. Nem bírom már az állandó nyaggatásukat, hogy tanuljak én is közgazdásznak, mint az apám, és szálljak be a családi vállalkozásba, de persze nekem ehez semmi kedvem. Úgyhogy titokban beadom a jelentkezésem néhány kisebb államok beli fősuli álltalános képzésre, hogy addig legyen időm eldönteni, hogy mit akarok. De abban teljesen biztos vagyok, hogy nem akarok közgazdász lenni.
- És hova akarsz menni a gimi után? - na ez a pasi olvas a gondolataimban.
- Még nem tudom - hazudom.
Alicehez fordul. - És te? - a mosolya még szélesebb, mintha tudná előre a választ, és élvezi, ha szívathatja.
Összeszorítja az ajkait. - Még nem tudom. - feleli végül.
- Ideje lenne elkezdeni gondolkodnotok rajta. - villant ránk egy mosolyt. Szerintem ez inkább Alicenek szóll, nem nekem, ha meg igen, az gáz lenne, mivel ez az "úgyislebűvölömróladabugyit" fajta mosoly. Na, ezzel a csávóval valami nagy baj van.
Alice előveszi a táskájából az iPodját, és zenét kezd hallgatni rajta. Gyilkos pillantással nézek rá, mivel én az enyémet otthon hagytam, így szinte kettesben hagy minket. Ő csak diadalittasan rám mosolyg.
Tíz perc kínos csend után felállok, és körbejárom a templomot. Megpróbálok bejutni egy oldalbejáraton, de ugyanabba a láthatatlan falba ütközöm.
Mi van velem?!

A kirándulás többi részén egyetlen templomba sem jutok be. Mindig ugyanabba a láthatatlan falba ütközöm. És Alice és o'Donnel is mindig kint marad. Valami nem stimmel velük, ahogy velem sem. Ebben biztos vagyok.
Éjszakára egy olcsó hotelben szállunk meg. Én Alannal, egy kockával kerülök egy szobába. Ez nem annyira nagy baj, mivel az ő szülei, meg az enyémek barátok, így őt kölyök korom óta ismerem. Sosem voltunk nagy barátok, de utálni sem utáltuk egymást. Jobb, hogy vele raktak össze, mintha egy üresfejű focistával lennék.
Alan úgy éjfélig szövegel, majd felkeni magára az éjszakai pattanástalanítót, amit igazán nem értek, mivel egy pattanás sincs az arcán.
Persze úgy horkol, mint, mint nem is tudom mi, és persze nállam nincs füldugó, vagy egy komplett hangtompító berendezés, hogy legalább a gondolataim halljam, ha már aludni nem hagy. Gondolok arra is, hogy keresek egy csipeszt, és összecsípem az orrát, így csak a száján tudna lélegezni. Igaz, hogy mostanában egy-két óra alvás elég, de még mindig jobb lenne, ha azt a pár órát el tudnám lógni. De persze nem tudom.
Olyan három óra körül megunom, fogom a könyvem, majd kiosonok a folyosóra. Ott szerencsére égnek a lámpák, így leülök a szobaajtó mellé, a hátam a falnak támasztom, és olvasok.
Mindig is szerettem olvasni, míg másokat a videójátékok kötöttek le, addig engem a könyvek. Nem érdekelt, hogy klasszikus-, vagy modern irodalom, vagy éppen verses kötet, ha lapjai voltak jöhetett. Ilyenkor végre kikapcsolhattam a gondolataimat, és a könyveknek hála más ember lehettem. Nem kellett a jegyeimmel, vagy az egyetemmel törődnöm.
Mostanában pláne jól jön, így legalább nem azon agyalok, hogy mégis mi a fenéért történnek velem ilyen furcsaságok, mint az a sok templomi affér. És mivel mostanában a fantasykat részesítem előnyben, ezért sokszor eszembe jut, hogy mi van ha az a történet nem csak kitaláció? De azonnal el is vetem az ötletet, mivel ez teljesen baromság lenne. Habár arra is azt hittem, hogy lehetetlen, hogy valaki minden templom ajtajában láthatatlan falba ütközik, míg előtte huszonöten átmentek ugyanazon az ajtón.
Tisztára mint a vámpírok, ami szintén baromság, hisz vámpírok nincsenek. Én legalább is egyet sem ismerek.
Szerencsére.
Sosem csábított a vámpír lét. Mindig olyan unalmasnak tűnt az örök élet, meg a vértől is mindig undorodtam. Habár a gyorsaságnak, az erőnek, és a kiélesedett érzékszerveknek örülnék.
Te jó ég, ez teljesen úgy hangzott, mintha lehányt volna a Stephanie Meyer, vagy valamelyik Twilight statisza. Legközelebb már Jacob Blacket, vagy egy hatalmas farkast látok az utcán. Tiszta hülye vagyok.
- Miért nem vagy a szobádban? - kérdezi valaki mellőllem. Összerezzenek. Ránéztem. Alice áll mellettem. Nem is vettem észre, hogy mellém osont.
- A szobatársam szörnyen horkol, csoda, hogy ide nem hallatszódik ki - nevetek. Ő is velem nevet.
- Mit olvasol? - kérdezi, és letelepedik mellém. A vállunk majdnem összeér. Felémutatom a könyvem. Leolvassa a könyv címét. Elmosolyodik.
- Az Éhezők Viadalát én is szeretem, habár a harmadik részben én csalódtam. - von vállat. Majdnem leesett az állam. Olyan szenvedéllyel beszél, mint amit még sosem hallottam egy lány szájából, amikor könyvről beszélt.
- Az tényleg elég laposra sikeredett. Birom, az a legrövidebb könyv, de abból lesz két film. - felnevetek. Ő is.
Még órákig eldiskurálunk a könyvekről, a filmekről. Kiderül, hogy ugyanazokat szeretjük. Nagyon rácsodálkozom, amikor rájövök, hogy szereti a klasszikusokat, ugyanolyan hévvel beszélt egy Shakespeare szonettről, vagy egy Brōnte regényről, mint a legújabb best sellerről.
A beszélgetést csak akkor hagyjuk abba, amikor megjelen o'Donnel a szobája ajtajában.
- Ti mit csináltok? - kérzi. Az arcán pár pillanatig átfut valami, féltékenység talán, de nem tudom jobban megfigyelni, mivel azonnal el is tűnik.
Alice felpattan mellőlem. - Beszélgettünk. - feleli élesen.
- De miért hajnalok hajnalán, a folyosó közepén? - látszik rajta, hogy nem érti.
- Azért, mert Alex szobatársa horkol, így Alex kijött, én meg zajt hallottam, és itt találtam, miközben olvasott. Azután beszélgettni kezdtünk. - ahogy mondja, olyan, mintha azt bizonygatná, hogy nem tudja csőbe húzni. És nem is lehet mivel csőbe húzni, mivel semmi olyat nem csináltunk, ami bökhetné a csőrét.
- Menjetek vissza a szobátokba! - utasít minket.
Feltápászkodom, majd Alice visszavágtat a szobájába. Szerintem becsapná maga mögött az ajtót, ha nem hajnali fél öt lenne.
Nem vette észre, hogy a mobilját a földön hagyta. Felveszem, majd elindulok a szobája felé, hogy visszaadjam neki.
- Hagyd, majd én. - szól rám o'Donnel - Véletlenül még nem jönnél ki. - és rám kacsint, mintha az előbb nem egymás mellett ülve, talpig felöltözve talált volna ránk, miközben könyvekről diskurálunk, hanem smárolva, félmeztelenül.
Hogy én mennyire utálom. Összeszorítom az ajkaim, majd átadom neki a mobilt.
Elindulok a szobánk felé. Kinyitom az ajtót. Az egész folyosót belengi Alan horkolása. A Bájgúnár már Alicék ajtajában jár, de száznyolvan fokos fordulatot vesz, majd kérdőn néz rám. Visszacsukom az ajtót. Megvonom a vállam, majd egy mosolyt erőltetek magamra.
- Csak a szobatársam horkol. - mondom hanyagul. Egy pár másodpercig gondolkodik, majd elmosolyodik. Nem az a fogvillantós, csajozós mosollyal, hanem inkább az a legyünk haverok fajta.
- Maradhatsz a folyosón. - mondja, majd bekopog Alicék szobája ajtaján.
Pár másodperc múlva kinyílik az ajtó.
- Te mit akarsz?-kérdezi mogorván Alice. Miért tegezi? Értem én, hogy régi ismerős, de akkor is.
- Csak visszahoztam a mobilod, mert kint hagytad a folyosón. - mondja mézes-mázosan, majd rávillantja a csajozós mosolyát.
- Kösz, hogy visszahoztad - feleli cinikusan, majd elveszi a mobilt, és rávágja az ajtót. Most nem gondol az alvókra. A becsapás zaja, még másodpercekig hallatszik, ahogy visszaverődik a falakról, végül elhal.
Tágra nyílt szemmel figyelem a jelenetet. Az a bizonyos konfliktusuk, biztos, hogy elég nagy lehet, mivel Alive láthatóan még mindig haragszik.
O'Donnel csak most vesz észre, hogy én még ott vagyok, és meredten bámulom.
- Nos, meg tudom magyarázni... - kezdi, de én közbevágok.
- Tudom. - mondom. Tudom, hogy volt köztük egy konfliktus, ami miatt Alice haragszik rá. Meredten bámul rám, ahogy láttom, még levgőt is elfelejtett venni.
- Tudod? - kérdezi halkan, erőtlen hangon.
- Igen, Alice elmonta. - felelem.
- És nem... félsz? - félni, mitől? Valami azt súgja, hogy nem egyről beszélünk.
- Mitől? - kérdezem értetlenül.
- Te miről beszélsz? - kérdezi ő is összezavarodottan.
- Arról, hogy Alice és ön, családi barátok, és volt valami konfliktus, ami miatt az Alice családja haragszik magára. És ezért utálja Alice. - válaszolom.
- Csak ennyit tudsz? - a hangjában bujkál valami, talán a remény, de ez nem biztos.
Bólintok. A válla elernyed, és kifújta a bent tartott levegőt. Valami mocskos titkuk van, valami olyasmi, amit nem szeretne, ha bárki is megtudna. És ez az én kíváncsiságomat teljesen felébrezszti.
- Nos, most én elmegyek és alszom pár órát, neked pedig... - lepillant a földön lévő könyvre. - jó olvasást.
Még mielőtt válaszolhaték visszavonul a szobájába.
Nem tudom, hogy mi folyik itt, de azt tudom, hogy minden egyre kuszább lesz.