2014. augusztus 26., kedd

8. Fejezet

Sziasztok! Megint új résszel jöttem. Az előző pár részben kicsit hanyagoltátok a kommentelést, csak egyikőtök komizott. Nem fogok zsarolgatn, mert úgy sem tudom határidőre megírni, de azért egy kicsit több kominak örülnék. :)
Ebben a részben megint Alice szemszöge van porondon. Előkerülnek az eltemetett érzések is.
Szerintem észrevettétek az új dessignet, remélem tetszik, köszönöm Alice :D
Na olvasást sziasztok!

ALICE

Az elkövetkező pár napom unalmasan telt. Alexel a nagy őszinteségi roham után nem sokat beszéltem. Nem hallottam viszhangját a történetemnek, remélem ő sem mondta el.
A konyhában ülök a tanulmányi kirándulás reggelén. Nyolcra kell a sulinál lenni, onnan megyünk busszal Londonba. Semmi kedvem nincs az egészhez. Rengeteget voltam Londonban, ráadásul az útiterv tele van templomokkal, ahova a magunkfajták nem mehetnek be. Nem is értem Jacket, hogy minek kellett neki ezeket kijelölnie, hisz tudta, hogy nem mehet be sehova. Így várhatunk kettesben, amíg a többiek csekkolják a dolgokat. Remek.
Linda jön be a konyhába, majd kinyitja a frigót.
- Dobj már nekem is egyet!-kiálltok oda neki.
- Milyet?-kérdezi.
- AB pozitív. - mivel mindenből van benne, ezért az a legfinomabb. Kivesz egyet, majd odadobja felém. Lecsavarom a kupakot, majd nagyot húzok belőle.
Egyből ki is köpöm. Linda kétrét görnyed a röhögéstől. Megnézem a palackot. Persze, hogy nullás. Fogom, és hozzávágom.
- Szemét. - mormogom.
Linda kitér a palack útjából, így a palack a becsukott hűtőre érkezik. És mivel nem volt rajta a kupak, ezért az egész konyhát beteríti a vér.
- Ezt takarítsd fel! - szól rám. Megvonom a vállam.
- Bocsi, de mennem kell. - mondom, majd fogom a táskám, és a következő másodpercben már kint is vagyok.
Mivel a kocsim még mindig szervízben van, ezért gyalogolnom kell. Mivel mára sem Londonba, sem ide nem mond esőt, csak felhős időt, nem tettem el esernyőt, de a dzsekim rajtam van, nem kísértem a sorsot. Megint.
A suli felé veszem az irányt.
Az épület előtt egy tömeg várakozik. Már mindenki ott van a töriről. Sandra jön felém. Amikor odaér megölel. Pár napja már szokása így ölelgetni. A hideg bőröm a sok ruha miatt nem feltűnő. Szerencsére. Azt hiszem barátnők lettünk. Még sosem volt igazi barátom, ráadásul olyan aki ember, még akkor sem, amikor ember voltam, na jó, Teresa.
- Áh, ms. Georga, már csak rád vártunk. - szólal meg Jack a hátam mögött. - Fel lehet szállni a buszra.
A többiek, mint az állatok felözönlenek, mi Sandrával nyugottan sétálunk. Utolsóként szállunk fel, így csak a söfőr mögötti hely üress, meg a mellette lévő, amit Jacknek hagytak meg.
- A francba! - sziszegem.
- Mi a baj? - kérdezi Sandra. Végignézek a buszon. Sehol nincs egy üres hely sem. Hát persze!
- Semmi. - felelem.
Sandra beül az ablak mellé, így nekem kell kívül ülni, még közelebb Jackhez. Remek.
- Nem akarsz te kívül ülni? - kérdezem reménykedve. Így legaláb ő köztünk lenne.
- Nem, hányós vagyok, és sokkal joban érzem magam, ha belül ülök. Bocsi
- Remek. - sóhajtom. Ma milyen sokszor ismételgetem...
Jack is felszáll a buszra. Leül mellénk.
- Na lányok, egymás mellé kerültünk. - villant ránk egy száz wattos mosolyt. Én már immúnisnak számítok a bájaira, de Sandra, ha így halad tócsává olvad mellettem. Teljesen elalél Jacktől, csak mert ő még nem ismeri igazán. De én tudom, hogy ez csak az én bosszantásomra szól.
Rá grimaszolok.
Elindul a busz.
- Zavar, hogyha alszok egy kicsit? - kérdezi öt perc múlva Sandra.
Elég szar ügy lenne, de nem leszek szemét. - Nem. - mosolygok rá.
A táskám után nyúlok, majd előveszem a Vámpírnaplókat.
Épp belemerülnék a könyvbe, amikor Jack meglöki a vállam. Sandra felé nézek. Alszik.
Gyilkos pillantással nézek rá.
- Ilyen szennyirodalmat olvasol? - kérdezi Jack. Körbenézek, hogy hallgatózik-e valaki, de senki.
- Semmi közöd hozzá. - sziszegem úgy, hogy csak ő hallja.
- Csak egy baráti érdeklődés volt. - feleli és védekezőn felemeli a kezét. - Miért kell enyire bunkónak lenned velem?
- Tudod te azt jól. - felelem grimaszolva.
- Még mindig haragszol?
- Ezt szerintem elég jól demonstráltam a múltkor, a kedvenc testrészeddel. - felelem.
- Igen, halványan rémlik valami.
- Kérsz egy kis emlékeztetőt? - kérdezem mosolyogva.
- Ennyi ember előtt nem tennéd. - mosolyog rám felsőbbrendűen.
- Csakhogy a sok templom előtt kettesben maradunk. Miért ezt kellett kijelölnöd?
- Hidd el, nem én jelöltem, ki, hanem az igazgatóság, én csak a kísérő tanár vagyok.
- Kurva jó... - sziszegem.
- Ne beszélj csúnyán. - szól rám.
- Régen szeretted, ha mocskosan beszéltem, sőt, egyenesen beindultál tőle.
- Még most is szeretem, csakhogy te most a tanítványom vagy. - a szememet forgatom.
- Te meg mindig az életem szerelme maradsz. - mondja gyengéden. Na jó, erre nem számítottam. És arra sem, hogy ettől a mondattól legszívesebben rávetetném magam. Sajos nem erőszakos módon. És ha a szívem dobogna, akkor most minimum kétszázzal verne. És akkor rájövök, hogy hiába akartam annyira nem tudtam elfelejteni, még mindig szeretem, de megbocsátani sem tudom, amit tett.
A látszat kedvéért a szememet forgatom
Inkább el is teszem a könyvet, majd előveszem az iPodom, és bekapcsolom a legütősebb metál bandám, azt pedig a max hangerőre tekerem.
A kifinomult hallásom miatt így még jobban hallom a zenét. Teljesen a zenére koncentrálok. Megpróbálom kivenni a szöveget a sok hörgés közül. Kisebb nagyobb sikerrel járok.
Mivel csak pár metál számom volt a szöveget egy óra alatt megtanulom.
Egész végig érezem magamon Jack tekintetét, de erőszakkal nem nézek felé. Rájövök, hogy az eltemetett érzéseimmel együtt az elnyomott kötelék is a felszínre tört. Amikor köztünk Jackkel mindennek vége lett mélyen eltemettem magamban az iránta való érzéseim, a köteléket pedig erőszakkal elnyomtam magamban.
Eddig.
A combomon nyugvó kezem megfogja. Olyan volt, mintha áramot vezetnének belém. A bizsergés felkúszik a karomon, egyenesen a gerincemig. Nehezen kell rávennem magam, hogy elhúzzam a kezem, de ő nem engedi. A kezem tökéletesen passzol az övébe. Összeszorítom az ajkam. Kiveszi az egyik fülhallgatót a fülemből.
- Ugye tudod, hogy amit tettem, csak miattad, és miatta... - itt lehunyja a szemét. Ekkor rádöbbenek, hogy ami történt neki is ugyanúgy fájt mint nekem. Legalább is egy része.
- Ez nem változtat semmin. - mondom, és kiszabadítom a kezem a markából.
- Szerinted nekem nem volt nehéz megtenni? Linda olyan, mintha a testvérem lenne... de döntenem kellett, és nem hagyhattam, hogy... - a hangja tele van fájdalommal. És a köteléknek hála kicsit még érezem is.
- Rosszul döntöttél. - mondom semleges hangon. Elfordítom a fejem, és inkább kibámulok az ablakon. A szemem ellepik a könnyek, rózsaszínre színezve a látómezőm. Nem, nem fogok előtte sírni. Ezt évekkel ezelőtt megígértem magamnak. És nem fogom megszegni.
Közeledünk Londonhoz. Kipislogom a szememből a könnyeket.
Megrázom Sandrát.
- Ébredj, mindjárt ott vagyunk. - suttogom.
- Máris? - kérdezi álmosan.
- Ahan. Mi az első allomás?
Megvonja a vállát. - Kérdezd meg.
Fesóhjatok. - Mr. o'Donnel mi az első állomás? - kérdezem unottan.
Rám néz. - A Szent Pál Katedrális. - feleli hangosan. - És neked nem vagyok mr o'Donnel. - teszi hozzá halkan, úgy, hogy csak én halljam.
Rá mosolyogok, amolyan ördögi mosollyal. - Dehogynem. - felelem ugyanolyan halkan.
- Ott még sosem voltam. - monda izgatottan Sandra. Én sem, de én nem is mehetek.
- Én szinte már mindenhol voltam, hisz ott éltem amióta az eszemet tudom. - vono meg a vállam. - A'sszem kint maradok, semmi újat nem láthatok.
- De miért? - kérdezi értetlenül. És én sem érteném a helyébe.
- Tudod a régi sulimmal minden évben minimum kétszer csekkoltuk ugyanazokat, ahova mi megyünk, így már az összes téglát ismerem. - hazudom tovább.
- Akkor miért jöttél velünk? - kérdezi.
- Mert muszáj volt. - felelem.
- Miért költöztél el innen?
Na most mit mondjak? Valami hazugságot ki kell találnom, de kurva gyorsan. Ezen még nem gondolkodtam, én barom. És még örülhetek is, hogy csak most kérdezte meg.
- Azt tudod ugye, hogy a bátyámnál és a barátnőjénél lakom? - kérdezem. Csak az időt húzom. Bólint. - Előtte Londonban éltem. A szüleink tíz éves koromban meghaltak. Josh tizenhét volt. Mind a ketten nevelőszülőkhöz kerültünk. Ott ismerkedtek meg Lindával. Ő a nevelőszülei igazi gyereke volt. Pont ugyanannyi idősek, szinte napra pontosan. Egymásba szerettek, és azóta együtt vannak. Én nem voltam ilyen szerencsés. A nyolc év alatt tíz családnál voltam. Az utolsó család kirakott a tizennyolcadik szülinapom után, mivel úgy nem kaptak már pénzt utánnam. Nem volt hova mennem. Néhány napot az utcán töltöttem, aztán felkerestem a bátyámat, és azóta nála lakom. - csak úgy dőlt belőlem a hazugság.
Sandra felsóhajt. - Rémes lehetett. - mondja szemlesütve.
- Az volt. - bólintok.
Megáll a busz. Mindenki cihelődni kezd, én is.
Leszállunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése