Sziasztok! Meghoztam az új részt. Mivel külön-külön túl rövid lett volna, ezért a két szemszöget egy fejezetbe sűrítettem. Az elmúlt pár napban két feliratkozóval gazdagodtam :) köszönöm nektek! Na én ennyi lettem volna, sziasztok!
ALICE
Az utolsó óra után Alex monstrumánál várok rá. Azt ígérte, hogy segít elvontatni a kocsimat. És én betartatom az ígéreteket. Muszáj volt Alextől kérnem, mivel Josht nem akartam zavarni, Lindának nincs kocsija, Sandrának szintúgy, Jacktől pedig nem kérnék segítséget, így mivel csak őt ismerem, ezért ő lett a szerencsés.
Szerencsére be van borulva, ezért nem kell a megsüléstől tartanom.
A csípőmmel nekidőlök a monstrumnak. A körmeimet vizslatom. Rám férne egy manikűr, a sok csatornában töltött év után. Na, majd elkérem Lin manikűröse számát.
Úgy öt percet várok, mire Alex feltűnik.
Amikor odaér kérdőn néz rám.
- Megígérted, hogy elvontatod a kocsim - válaszolom a ki nem mondott kérdésre.
Bólint.
Beszáll a vezetőülés felőli ajtón. Én bemászok az anyósülésre.
Körbenézek a kocsiban. A hátsóülésen elég nagy a hely, tele lomokkal, mintha valami kis költségvetésű amcsi tinifilmből szerválta volna. Tipikus pasikocsi.
- Jó... nagy kocsi. - mondom.
- Igen, a kicsikém - mondja. Kicsike? Én erre sok mindent tudnék mondani, csak kicsikét nem. Felnevetek.
- Mi az? - kérdezi.
- Csak ez nem a tipikus kicsike - mondom mosolyogva. Megvonja a vállát.
Beindítja a kocsit. - Na, amerre?
Én nagy nehezen elnavigálom a kocsimhoz. Az út legalább fél óra. A kocsim ugyanott áll, ahol hagytam.
- Hogy tudtál idáig kijönni, hogy ne vedd észre, hogy valami nem stimmel? - kérdezi, látom, hogy a nevetését tartja vissza.
- Nem tudom. Arra a hülye GPS-re figyeltem - vonom meg a vállam durcásan.
Alex a hátsóülésről kihalász egy vontatókábelt.
Kiszállunk.
Alex odamegy a kocsimhoz, majd ráerősíti a kötelet. Körbemegy, majd lehajol. Felvesz valamit, majd felém mutatja. A GPS-em az
- Ez nem...? - kezdi
- Teszed le! - utasítom. - Ennek a szarnak köszönhetem, hogy reggel bőrig áztam. Úgyhogy dobd el!
Engedelmeskedik. - De ez nem a legújabb modell?
- De, és a legszarabb - bólintok. Erre felnevet. Ráerősíti a kötelet a monstrumra.
- Amúgy, hogy szetted ki? Mármint a GPS-t.
- Ja, kitéptem - mondom váll vonogatva. Elismerően pillant rám. Upsz... ezt lehet nem kellett volna ilyen nyíltan kimondanom.
Visszamászunk a kocsijába, majd elindulunk. A kocsim szépen jön mögöttünk, a monstrumnak meg sem kottyant. Szerencse, hogy Alexet kértem meg.
- Merre laksz? - kérdezi, amikor beérünk a városba. Elnavigálom a házunkig.
Leparkol a bejárón. Kiszáll, majd leszedi a köteleket a két kocsiról.
- Na, kész - mondja.
- Köszönöm - mondom. Most kellene behívnom.
- Kérhetek egy pohár vizet? - kérdezi. Na, ezzel az udvariassági dolgok megoldva.
- Persze, gyere - mondom, és elindulunk a házhoz. Én bemegyek, de Alex a ajtóban megtorpan.
- Nem jössz? - kérdezem mosolyogva.
- De - mondja. - Csak nem tudok.
Kérdőn nézek rá. Ilyet csak a vámpírok tudnak, de Alexben nincs semmi vámpír, mármint nekünk különleges szagunk van, de benne minden emberi. - Ööö... Gyere be? - mondom félig kérdezve, egy halvány mosoly kíséretébe.
Szerencsére be van borulva, ezért nem kell a megsüléstől tartanom.
A csípőmmel nekidőlök a monstrumnak. A körmeimet vizslatom. Rám férne egy manikűr, a sok csatornában töltött év után. Na, majd elkérem Lin manikűröse számát.
Úgy öt percet várok, mire Alex feltűnik.
Amikor odaér kérdőn néz rám.
- Megígérted, hogy elvontatod a kocsim - válaszolom a ki nem mondott kérdésre.
Bólint.
Beszáll a vezetőülés felőli ajtón. Én bemászok az anyósülésre.
Körbenézek a kocsiban. A hátsóülésen elég nagy a hely, tele lomokkal, mintha valami kis költségvetésű amcsi tinifilmből szerválta volna. Tipikus pasikocsi.
- Jó... nagy kocsi. - mondom.
- Igen, a kicsikém - mondja. Kicsike? Én erre sok mindent tudnék mondani, csak kicsikét nem. Felnevetek.
- Mi az? - kérdezi.
- Csak ez nem a tipikus kicsike - mondom mosolyogva. Megvonja a vállát.
Beindítja a kocsit. - Na, amerre?
Én nagy nehezen elnavigálom a kocsimhoz. Az út legalább fél óra. A kocsim ugyanott áll, ahol hagytam.
- Hogy tudtál idáig kijönni, hogy ne vedd észre, hogy valami nem stimmel? - kérdezi, látom, hogy a nevetését tartja vissza.
- Nem tudom. Arra a hülye GPS-re figyeltem - vonom meg a vállam durcásan.
Alex a hátsóülésről kihalász egy vontatókábelt.
Kiszállunk.
Alex odamegy a kocsimhoz, majd ráerősíti a kötelet. Körbemegy, majd lehajol. Felvesz valamit, majd felém mutatja. A GPS-em az
- Ez nem...? - kezdi
- Teszed le! - utasítom. - Ennek a szarnak köszönhetem, hogy reggel bőrig áztam. Úgyhogy dobd el!
Engedelmeskedik. - De ez nem a legújabb modell?
- De, és a legszarabb - bólintok. Erre felnevet. Ráerősíti a kötelet a monstrumra.
- Amúgy, hogy szetted ki? Mármint a GPS-t.
- Ja, kitéptem - mondom váll vonogatva. Elismerően pillant rám. Upsz... ezt lehet nem kellett volna ilyen nyíltan kimondanom.
Visszamászunk a kocsijába, majd elindulunk. A kocsim szépen jön mögöttünk, a monstrumnak meg sem kottyant. Szerencse, hogy Alexet kértem meg.
- Merre laksz? - kérdezi, amikor beérünk a városba. Elnavigálom a házunkig.
Leparkol a bejárón. Kiszáll, majd leszedi a köteleket a két kocsiról.
- Na, kész - mondja.
- Köszönöm - mondom. Most kellene behívnom.
- Kérhetek egy pohár vizet? - kérdezi. Na, ezzel az udvariassági dolgok megoldva.
- Persze, gyere - mondom, és elindulunk a házhoz. Én bemegyek, de Alex a ajtóban megtorpan.
- Nem jössz? - kérdezem mosolyogva.
- De - mondja. - Csak nem tudok.
Kérdőn nézek rá. Ilyet csak a vámpírok tudnak, de Alexben nincs semmi vámpír, mármint nekünk különleges szagunk van, de benne minden emberi. - Ööö... Gyere be? - mondom félig kérdezve, egy halvány mosoly kíséretébe.
Bejön.
- Nem értem - morogja. Szerintem azt hiszi, hogy nem hallom, de a hallásom elég kifinomult. - Az előbb még nem tudtam bemenni, utána meg igen. Mi van?!
- Gyere, erre van a konyha - mondom, majd bevezetem a konyhába. Leül a pulthoz.
Odamegyek a hűtőhöz, majd kinyitom, de azonnal be is csukom, mert rájövök, hogy csak vérrel van telepakolva. Remélem nem látta meg a sorban sorakozó fél literes üvegekbe palackozott cuccot. Apropó, valaki feltöltötte a készleteket.
- Mit kérsz, van víz, és frissen csapolt tiszta csapvíz? - kérdezem mosolyogva.
- Hát ez nehéz, talán vizet - mondja úgy, mint akit tényleg gondolkodóba ejtett a kérdésem. - De a frissen csapoltból!
Felveszek egy poharat, majd a csapból engedek neki vizet, és lerakom elé a pultra. Mohón kortyolva megissza. Miután végez, lerakja a pultra.
- Kérsz még? - kérdezem. Megrázza a fejét.
- Mostanában állandóan szomjas vagyok - mondja. - De bármennyit iszok, semmit sem jelent.
- Tudom milyen érzés - mondom.
- Nem hiszem - sóhajtja. - Mostanában nagyon furcsa vagyok.
- Miért? - kérdezem. Kezdi felkelteni az érdeklődésem.
Nem válaszol azonnal. A elkezdi a poharat gurigatni a pulton.
Leülök vele szembe.
Várok.
Ha el akarja mondani, majd elmondja, de nem tűnik beszédesnek.
Pár percig némán ülünk,majd megszólal. Halkan beszél, de értem. - Tudod, az elmúlt pár napban kiélesedtek az érzékszerveim. Jobban hallok, és jobb a szaglásom is. Azt vettem észre, hogy gyorsabban is mozgok. Tegnap pedig majdnem letepertem az egyik pom pom lányt.
- Dolgoznak a hormonok - mondom tettetett lazasággal. Amiket elmond nagyon hasonlít az átalakulás utáni napokra. - Mond csak, ezek a dolgok előtt találkoztál... valaki különössel?
- Rajtad kívül? - vágja rá nevetve.
- Rajtam? - kérdezem feszülten. Remélem nem vette észre a furcsaságaimat.
- Igen. Csak úgy megjelensz a suliban, gyűlölöd a suli legkedveltebb tanárát, akinek minden csaj a bugyiját dobálná, ráadásul ismered is, pedig csak most költöztél ide.
- Nincs bennem semmi különleges - mondom. - Jack... vagyis mr o'Donnel Linda, a bátyám barátnőjének a gyerekkori barátja. Így természetesen ismerem, mivel Linda és Josh évek óta együtt van. - És ami a legjobb, hogy ez nem is volt hazugság, mivel tényleg igaz volt minden. Csak azt az apró tényt felejtem el említeni, hogy ez mind 1773-ban történt.
- Ja, akkor már értem, hogy miért reagáltál rá úgy. De miért utálod annyira?
- Tudod, pár éve ő és mi nagyon összevesztünk - a hangom iszonyúan letört. Eszembe jutnak azok az események, és a veszteségem. - De erről nem szeretnék beszélni.
- Rendben - mondja. Szerintem hallja, hogy nem szeretnék erről beszélni.
A karórájára néz. - Nekem most mennem kell - mondja.
- Persze. - mosolygok rá.
Felállok, majd kikísérem. Az ajtóban még megállunk.
- Figyelj, amit most itt mondtam, az maradhatna közöttünk? - kérdezem.
- Én is ezt akartam kérni tőled - mosolyog rám.
Én is rámosolyogok.
- Nos, akkor... szia. - mondom.
- Szia. - köszön ő is, majd elmegy a kocsijához. Elhajt.
Bemegyek.
Felmegyek a szobámba. Ledobom a cuccom. Szerencsére a ruháim már megszáradtak.
Leülök az ágyra. Nem is tudom, hogy miért mondtam ennyit magamról Alexnek. Ahogy ott ültünk, úgy éreztem, mintha régóta ismerném. Meg az is rásegített, hogy ő is megnyílt nekem.
Kihalászom a farmerem zsebéből a mobilom, majd tárcsázok. Szerencse, hogy vízálló.
- Halló - szól bele.
- Szia,- kezdem. - Tudsz egy jó autószerelőt?
- Miért? - kérdezi Josh.
- Mert a kocsim csütörtököt mondott - sóhajtom.
- Holnap beviszem - sóhajtja. - Mit műveltél vele? Még csak pár hete vettem.
- Semmit. Egyszerűen csak leállt, és annyi. De mivel menjek holnap suliba?
- Gyalog - mondja, mire elhúztam a szám.
- Hát ez remek - mormogom, majd leteszem. Az biztos, hogy holnap veszek fel dzsekit. Elég volt egyszer bőrig ázni.
ALEX
- Nem értem - morogja. Szerintem azt hiszi, hogy nem hallom, de a hallásom elég kifinomult. - Az előbb még nem tudtam bemenni, utána meg igen. Mi van?!
- Gyere, erre van a konyha - mondom, majd bevezetem a konyhába. Leül a pulthoz.
Odamegyek a hűtőhöz, majd kinyitom, de azonnal be is csukom, mert rájövök, hogy csak vérrel van telepakolva. Remélem nem látta meg a sorban sorakozó fél literes üvegekbe palackozott cuccot. Apropó, valaki feltöltötte a készleteket.
- Mit kérsz, van víz, és frissen csapolt tiszta csapvíz? - kérdezem mosolyogva.
- Hát ez nehéz, talán vizet - mondja úgy, mint akit tényleg gondolkodóba ejtett a kérdésem. - De a frissen csapoltból!
Felveszek egy poharat, majd a csapból engedek neki vizet, és lerakom elé a pultra. Mohón kortyolva megissza. Miután végez, lerakja a pultra.
- Kérsz még? - kérdezem. Megrázza a fejét.
- Mostanában állandóan szomjas vagyok - mondja. - De bármennyit iszok, semmit sem jelent.
- Tudom milyen érzés - mondom.
- Nem hiszem - sóhajtja. - Mostanában nagyon furcsa vagyok.
- Miért? - kérdezem. Kezdi felkelteni az érdeklődésem.
Nem válaszol azonnal. A elkezdi a poharat gurigatni a pulton.
Leülök vele szembe.
Várok.
Ha el akarja mondani, majd elmondja, de nem tűnik beszédesnek.
Pár percig némán ülünk,majd megszólal. Halkan beszél, de értem. - Tudod, az elmúlt pár napban kiélesedtek az érzékszerveim. Jobban hallok, és jobb a szaglásom is. Azt vettem észre, hogy gyorsabban is mozgok. Tegnap pedig majdnem letepertem az egyik pom pom lányt.
- Dolgoznak a hormonok - mondom tettetett lazasággal. Amiket elmond nagyon hasonlít az átalakulás utáni napokra. - Mond csak, ezek a dolgok előtt találkoztál... valaki különössel?
- Rajtad kívül? - vágja rá nevetve.
- Rajtam? - kérdezem feszülten. Remélem nem vette észre a furcsaságaimat.
- Igen. Csak úgy megjelensz a suliban, gyűlölöd a suli legkedveltebb tanárát, akinek minden csaj a bugyiját dobálná, ráadásul ismered is, pedig csak most költöztél ide.
- Nincs bennem semmi különleges - mondom. - Jack... vagyis mr o'Donnel Linda, a bátyám barátnőjének a gyerekkori barátja. Így természetesen ismerem, mivel Linda és Josh évek óta együtt van. - És ami a legjobb, hogy ez nem is volt hazugság, mivel tényleg igaz volt minden. Csak azt az apró tényt felejtem el említeni, hogy ez mind 1773-ban történt.
- Ja, akkor már értem, hogy miért reagáltál rá úgy. De miért utálod annyira?
- Tudod, pár éve ő és mi nagyon összevesztünk - a hangom iszonyúan letört. Eszembe jutnak azok az események, és a veszteségem. - De erről nem szeretnék beszélni.
- Rendben - mondja. Szerintem hallja, hogy nem szeretnék erről beszélni.
A karórájára néz. - Nekem most mennem kell - mondja.
- Persze. - mosolygok rá.
Felállok, majd kikísérem. Az ajtóban még megállunk.
- Figyelj, amit most itt mondtam, az maradhatna közöttünk? - kérdezem.
- Én is ezt akartam kérni tőled - mosolyog rám.
Én is rámosolyogok.
- Nos, akkor... szia. - mondom.
- Szia. - köszön ő is, majd elmegy a kocsijához. Elhajt.
Bemegyek.
Felmegyek a szobámba. Ledobom a cuccom. Szerencsére a ruháim már megszáradtak.
Leülök az ágyra. Nem is tudom, hogy miért mondtam ennyit magamról Alexnek. Ahogy ott ültünk, úgy éreztem, mintha régóta ismerném. Meg az is rásegített, hogy ő is megnyílt nekem.
Kihalászom a farmerem zsebéből a mobilom, majd tárcsázok. Szerencse, hogy vízálló.
- Halló - szól bele.
- Szia,- kezdem. - Tudsz egy jó autószerelőt?
- Miért? - kérdezi Josh.
- Mert a kocsim csütörtököt mondott - sóhajtom.
- Holnap beviszem - sóhajtja. - Mit műveltél vele? Még csak pár hete vettem.
- Semmit. Egyszerűen csak leállt, és annyi. De mivel menjek holnap suliba?
- Gyalog - mondja, mire elhúztam a szám.
- Hát ez remek - mormogom, majd leteszem. Az biztos, hogy holnap veszek fel dzsekit. Elég volt egyszer bőrig ázni.
ALEX
Leparkol Alicék felhajtóján. Egy elég nagy házban él, a... nem is tudom, hogy kivel lakik. De az biztos, hogy az a valaki nagyon jól keres. Ez a környék legnagyobb háza.
Kiszállunk. A torkom megint szorítja a szomjúság. Már napok óta ez megy, de furcsa mód éhes nem vagyok. Csak szomjas, de az nagyon.
- Na kész. - mondom
- Köszönöm. - feleli.
- Kérhetek egy pohár vizet? - tudom, hogy bunkóság, de nem érdekel. Valószínűleg nem fog segíteni, de egy próbát megér.
- Persze, gyere. - bólint.
Elindulunk a ház felé. Alice bemegy, de én nem tudok. Amikor át akarom lépni a küszöböt egyszerűen nem tudom. Valami megállít, mintha egy láthatatlan falba ütköznék.
- Nem jössz? - kérdezi mosolyogva.
- De, - felelem. - csak nem tudok.
Megpróbálom még egyszer. Simán be tudok menni. A láthatatlan fel eltűnt. Nem értem. Tudom, hogy nem képzeltem.
- Nem értem. - morogom, úgy, hogy Alice ne hallja. - Az előbb még nem tudtam bemenni, utánna meg igen. Mi van?!
- Gyere, erre van a konyha. - mondja, majd bemegy egy ajtón. Követem.
Egy konyhában vagyunk. Leülök a pulthoz.
Alice odamegy a hűtőhöz, kinyitja, majd azonnal be is csukja. Nem tudom, hogy mitől illyedt be, nem láttam.
- Mit kérsz, van víz, és frissen csapolt tiszta csapvíz? - kérdezi mosologva.
-Hát ez nehéz, talán vizet.-felelem, úgy, mint akit elgondolkoztatott. - De a frissen csapoltat.
Odamegy a csaphoz, egy pohárba enged egy kis vizet, majd lerakja elém a pultra. Felveszem, majd mohón kortyolva megiszom. Lerakom a poharat.
- Kérsz még? - kérdezi. Megrázom a fejem
- Mostanában állandóan szomjas vagyok. - mondom. - De bármennyit iszok, semmit sem jelent. - nem is tudom, hogy miért mondo ezt.
- Tudom milyen érzés - mondja. Nem tudom, mire érti. Alice egy kicsit... furcsa.
- Nem hiszem. - sóhajtom. - Mostanában nagyon furcsa vagyok. - na, ezt sem tudom, hogy miért mondtam.
- Miért? - kérdezi.
A pohárért nyúlok. Elkezdem gurigatni a pulton.
Érzékelem, ahogy Alice leül velem szembe. Nem nézek rá. Fontolgatom, hogy beszéljek-e neki a furcsaságaimról neki, vagy sem. Valakinek muszáj elmondanom, vagy beleőrülök. De Alicet csak két napja ismerem, mégis, olyan, mintha már ezer éve... Áh, a fene egye meg, miért is ne?
- Tudod, az elmúlt pár napban kiélesedtek az érzékszerveim. - mondom halkan. Nem is vagyok biztos benne, hogy értette. De azért folytatom. - Jobban hallok, és jobb a szaglásom is. Azt vettem észre, hogy gyorsabban is mozgok. Tegnap pedig majdnem letepertem az egyik pompom lányt.
Huh, kimondtam. Sokkal jobban érzem magam. Megkönnyebbülten.
- Dolgoznak a hormonok. - mondja félvállról. - Mond csak, ezek a dolgok előtt találkoztál... valaki különössel?
Ez furcsa kérdés. Nem találkoztam senki különössel, Alicen kívül.
- Rajtad kívül? - kérdezem mosolyogva.
- Rajtam? - kérdezi feszülten.
- Igen. Csak úgy megjelensz a suliban, gyűlölöd a suli legkedveltebb tanárát, akinek minden csaj a bugyiját dobálná, ráadásul ismered is, pedig csak most költöztetél ide.
- Nincs bennem semmi különleges. - mondja. - Jack... vagyis mr o'Donnel, Linda, a bátyám barátnőjének a gyerekkori barátja. Így természetesen ismerem, mivel Linda és Josh évek óta együtt van.
- Ja, akkor már értem, hogy miért reagáltál rá úgy. De miért utálod annyira?
- Tudod, pár éve ő és mi nagyon összevesztünk. De erről nem szeretnék beszélni.
- Rendben. - mondtam. Hallottam, ahogy a hangja egyre szomorúbb lett. Érdekel, hogy miért, de tapintatlan sem akarok lenni.
Ránézek az órámra. - Nekem most mennem kell. - mondom.
- Persze. - mosolyog rám.
Felállunk, majd kikísér. Az ajtóban még megállunk.
- Figyelj, amit most itt mondtam, az maradhatna közöttünk?-kérdezi.
- Én is ezt akartam kérni tőled. - mosolygok rá.
Ő is rám mosolyog.
- Nos akkor... szia - mondja.
- Szia. - köszönök.
Beszállok a kocsimra, majd elhajtok.
Furcsa, hogy két vadidegen ennyire megnyílt egymásnak. De valahol tudtam, hogy ő megérti, és nem röhög ki. Sőt, ő is elmondta nekem a maga sztoriját, pedig tudom, hogy ez fájdalmas neki. Ez sokat jelent nekem.
Kiszállunk. A torkom megint szorítja a szomjúság. Már napok óta ez megy, de furcsa mód éhes nem vagyok. Csak szomjas, de az nagyon.
- Na kész. - mondom
- Köszönöm. - feleli.
- Kérhetek egy pohár vizet? - tudom, hogy bunkóság, de nem érdekel. Valószínűleg nem fog segíteni, de egy próbát megér.
- Persze, gyere. - bólint.
Elindulunk a ház felé. Alice bemegy, de én nem tudok. Amikor át akarom lépni a küszöböt egyszerűen nem tudom. Valami megállít, mintha egy láthatatlan falba ütköznék.
- Nem jössz? - kérdezi mosolyogva.
- De, - felelem. - csak nem tudok.
Megpróbálom még egyszer. Simán be tudok menni. A láthatatlan fel eltűnt. Nem értem. Tudom, hogy nem képzeltem.
- Nem értem. - morogom, úgy, hogy Alice ne hallja. - Az előbb még nem tudtam bemenni, utánna meg igen. Mi van?!
- Gyere, erre van a konyha. - mondja, majd bemegy egy ajtón. Követem.
Egy konyhában vagyunk. Leülök a pulthoz.
Alice odamegy a hűtőhöz, kinyitja, majd azonnal be is csukja. Nem tudom, hogy mitől illyedt be, nem láttam.
- Mit kérsz, van víz, és frissen csapolt tiszta csapvíz? - kérdezi mosologva.
-Hát ez nehéz, talán vizet.-felelem, úgy, mint akit elgondolkoztatott. - De a frissen csapoltat.
Odamegy a csaphoz, egy pohárba enged egy kis vizet, majd lerakja elém a pultra. Felveszem, majd mohón kortyolva megiszom. Lerakom a poharat.
- Kérsz még? - kérdezi. Megrázom a fejem
- Mostanában állandóan szomjas vagyok. - mondom. - De bármennyit iszok, semmit sem jelent. - nem is tudom, hogy miért mondo ezt.
- Tudom milyen érzés - mondja. Nem tudom, mire érti. Alice egy kicsit... furcsa.
- Nem hiszem. - sóhajtom. - Mostanában nagyon furcsa vagyok. - na, ezt sem tudom, hogy miért mondtam.
- Miért? - kérdezi.
A pohárért nyúlok. Elkezdem gurigatni a pulton.
Érzékelem, ahogy Alice leül velem szembe. Nem nézek rá. Fontolgatom, hogy beszéljek-e neki a furcsaságaimról neki, vagy sem. Valakinek muszáj elmondanom, vagy beleőrülök. De Alicet csak két napja ismerem, mégis, olyan, mintha már ezer éve... Áh, a fene egye meg, miért is ne?
- Tudod, az elmúlt pár napban kiélesedtek az érzékszerveim. - mondom halkan. Nem is vagyok biztos benne, hogy értette. De azért folytatom. - Jobban hallok, és jobb a szaglásom is. Azt vettem észre, hogy gyorsabban is mozgok. Tegnap pedig majdnem letepertem az egyik pompom lányt.
Huh, kimondtam. Sokkal jobban érzem magam. Megkönnyebbülten.
- Dolgoznak a hormonok. - mondja félvállról. - Mond csak, ezek a dolgok előtt találkoztál... valaki különössel?
Ez furcsa kérdés. Nem találkoztam senki különössel, Alicen kívül.
- Rajtad kívül? - kérdezem mosolyogva.
- Rajtam? - kérdezi feszülten.
- Igen. Csak úgy megjelensz a suliban, gyűlölöd a suli legkedveltebb tanárát, akinek minden csaj a bugyiját dobálná, ráadásul ismered is, pedig csak most költöztetél ide.
- Nincs bennem semmi különleges. - mondja. - Jack... vagyis mr o'Donnel, Linda, a bátyám barátnőjének a gyerekkori barátja. Így természetesen ismerem, mivel Linda és Josh évek óta együtt van.
- Ja, akkor már értem, hogy miért reagáltál rá úgy. De miért utálod annyira?
- Tudod, pár éve ő és mi nagyon összevesztünk. De erről nem szeretnék beszélni.
- Rendben. - mondtam. Hallottam, ahogy a hangja egyre szomorúbb lett. Érdekel, hogy miért, de tapintatlan sem akarok lenni.
Ránézek az órámra. - Nekem most mennem kell. - mondom.
- Persze. - mosolyog rám.
Felállunk, majd kikísér. Az ajtóban még megállunk.
- Figyelj, amit most itt mondtam, az maradhatna közöttünk?-kérdezi.
- Én is ezt akartam kérni tőled. - mosolygok rá.
Ő is rám mosolyog.
- Nos akkor... szia - mondja.
- Szia. - köszönök.
Beszállok a kocsimra, majd elhajtok.
Furcsa, hogy két vadidegen ennyire megnyílt egymásnak. De valahol tudtam, hogy ő megérti, és nem röhög ki. Sőt, ő is elmondta nekem a maga sztoriját, pedig tudom, hogy ez fájdalmas neki. Ez sokat jelent nekem.
iméddooommmm siess a köviveel :)))
VálaszTörlés