2016. január 1., péntek

38. Fejezet

Sziasztok! Most egy kicsit hamarabb jövök, és rá kellett jönnöm, hogy ez az utolsó előtti fejezet. El sem hiszem. Pontosabban lesz ez, meg még egy (max kettő), és az epilógus, és vége. Anyám!
És  boldog új évet mindenkinek!

ALICE

- Tessék? - kérdezem. Felpattanok, és odafutok hozzá. 
- Lélegzik - mondja. - Nézd, van pulzusa, igaz, gyenge, de van. 
Megérintem a csuklóját, és érzem. érzem, ahogy a vére gyengén, de lüktet a kezem alatt. Még él.
- Menjünk haza - mondom. 
- De mivel? - kérdezi Sandra, miközben feltápászkodik, és a kézfejével megtörli a szemét. Döbbenten látom, hogy az ő könnye normális, viszont a szája sarkáról két csíkban lefolyt a vér, egészen az álláig, a fogai pedig még mindig elő vannak bújva. 
- A kocsim itt van nem messze a tónál. 
- Az csak három kilométerre van innen - mondja Jack. 
- És Joshsal mi lesz? - kérdezi könnyes szemmel Linda. Lehunyom a szemem, és felvillan előttem a bátyám élettelen teste. 
- Nem tudom - mondom, miközben kicsordul a könnyem. - És mi lesz a többivel? Nem hagyhatjuk ezeket itt, van aki még él. 
- Megoldom - mondja Linda. - Utána eltemetjük Josht, úgy, ahogy megérdemli, ti menjetek. - Megereszt egy halvány mosolyt, de semmi öröm nincs benne. 
Megölelem a sógornőmet. - Biztos? - kérdezem tőle halkan.
- Igen - suttogja. - Ez eltereli majd a figyelmemet, addig is egyedül lehetek vele, el kell, hogy búcsúzzak tőle... 
- Oké - mondom, miközben kitörlök egy könnycseppet a szememből. - Menjünk haza.
Elindulunk vissza, oda, ahol kezdődött. 
Mindenfelé testek hevernek, mint egy háború után. Habár, most, hogy belegondolok... A tér közepén kikötözve van Josh. Odafutok hozzá, és térdre rogyok előtte. Az ölébe temetem az arcom, átölelem a combját, és zokogok, alig kapok levegőt. Nem tudom elhinni, hogy nincs többé, egész életemben velem volt, sokszor apám helyett apám volt.
Valaki végigsimít a vállamon.
- Gyere - suttogja Jack, majd belepuszil a hajamba.
Felemelem a fejem, majd rápillantok. Elengedem Josht és átölelem. belezokogok a vállába. Végigsimít a hátamon. - Gyere. - Átöleli a derekam. Elindulunk. Sandrára pillantok, aki a karjában fogja Alexet. Elég furcsa látványt nyújtanak, Sandra a maga negyvenöt kilójával viszi a kilencven kilós srácot.
- Viszlát - suttogom még a bátyám holttestének.
Ahogy kifele tartunk, hallom, ahogy egy ablak összetörik mögöttünk. Gondolom Linda, hogy el tudja vágni Josh köteleit.
Összeszorítom a szemem, hogy megállítsam a kitörni készülő könnyeimet, de egy csepp így is kicsordul.

Kell vagy két óra, mire odaérünk a tóhoz. A kocsim ugyanott áll, ahol hagytam. Úgy huszonnégy órája jártam itt utoljára, sokkal többnek tűnik. Azóta az egész életem darabokra hullott. Ismét menekülnünk kell majd.
A kocsimhoz megyek, majd előhalászom a zsebemből a kulcsokat. Furcsa, hogy ennyi minden után sem hagytam el. Kinyitom a sofőrülés felőli ajtót, majd kinyitom a hátsót. Nagy nehezen berakjuk Alexet, majd bemászok mellé, a fejét az ölembe fektetem. Jack és Sandra beül előre, Jack vezet.
Elindulunk, kihozva a kocsimból a maximumot. Nagyon hamar száz felett száguldunk, csak most ne kapjanak el a zsaruk, nem kellene ismételten a sittre vonulnunk.
Fél óra kell ahhoz, hogy visszaérjünk a városba.
- Hova menjünk? - fordul hátra Jack.
Behunyom a szemem. Nem akarok hazamenni, ott minden Joshra emlékeztet, a bútorok, az illatok.
- Hozzád - mondom tömören. Jack bólint egyet, majd befordul a hozzá vezető útra. Olyan gyorsan megy, hogy kifarol a kocsi, nekem pedig meg kell kapaszkodnom az anyósülésben.
Lefékez a ház előtt, majd kivágódik a kocsiból, és hátrajön. Kiemeljük Alexet, majd bevisszük a házba. Lefektetjük a kanapéra. Látom, ahogy lassan emelkedik és süllyed a mellkasa.
Belepillantok a sarokban álló egész alakos tükörbe . Hát iszonyú pocsékul mézek ki. A ruhám darabokra szakadt, szinte lóg rajtam, a hajamba és az arcomba is sárdarabok száradtak. Úgy nézek ki, mint egy utolsó hajléktalan.
- Elmegyek, letusolok - mondom. - Ha van bármi változás, szóljatok.
Elindulok a fürdőszoba felé. Levetkőzök,és beállok a zuhany alá. Magamra engedem a forró vizet, és élvezem, ahogy lemossa rólam a sok szennyet. Figyelem a barna vizet, ahogy örvénylik a lefolyóba. bárcsak az érzéseimet is el lehetne ilyen könnyen mosni.
Lemosom magam Jack tusfürdőjével, majd megtörölközöm, és belebújok egy köntösbe. Megkötöm az övet a derekamnál, és kimegyek. Nem szárítom meg a hajam, nincs kedvem bajlódni vele, csak megtörlöm, amennyire tudom.
Visszamegyek a nappaliba. a felállás nem nagyon változott, Alex még mindig nincs eszméleténél, de már sokkal észrevehetőbben, normálisabban emelkedik és süllyed a mellkasa. Sandra mellette ül egy fotelban, maga alá húzta a lábát, és meredten néz maga elé. Leülök mellé egy másik fotelbe.
- Hogy vagy? - kérdezem tőle. Lassan pillant rám. Csak most veszem észre, hogy könnyes a szeme, emberi, átlátszó könnyekkel.
- Zavarodottan. Mi... mi volt ez az egész? Alan miért akart minket megölni? Olyan volt, mint egy eszelős, mint aki megőrült. Miért tette ezt?
- Vadász volt, egy vámpírvadász, akit arra neveltek, hogy megölje a mi fajtánkat. Elismerésre vágyott, ezért rabolt el minket. Azt viszont magam sem tudom, hogy a többi vadász hogyan került oda.
- Miért akarnak ezek minket mindenáron megölni?
- Természetes ellenségeink, arra nevelik őket, hogy mi vagyunk a társadalom megrontói, az emberiség félresikerült ága, és ki kell minket iktatniuk. 
- Te mikor jöttél haza? És én mikor, hogyan lettem vámpír? Mert egyik percben még te sehol sem vagy, eltűntél, én Alexszal sétálgatok, a következőben meg ki vagyok kötözve, és az eszelős osztálytársam meg akar ölni.
Elmosolyodom. Mennyi minden történt, és szegény mennyi mindenről lemaradt. - Tudod, elestél, és Alex elvesztette a fejét, megharapott, és megmérgezett. Át akart változtatni, de az utolsó utáni pillanatban meggondolta magát, és te meghaltál, legalább is azt hittük. Eltemettünk, a halálhíredre jöttem haza, azután rájöttünk, hogy nem haltál meg, hanem csak egy ritka átváltozáson mész keresztül, ezért "exhumáltunk" - itt idézőjeleket mutatok a kezemmel. - Azután hetekig feküdtél élet-halál között,  majd most, kék holdkor tértél magadhoz, csak az az idióta is ezt választotta, hogy "lemészároljon" minket.
- Akkor én most valamilyen zombi vagyok? Tudod, a köztes időben a semmiben lebegtem, békében, és nem akartam felébredni. Csak az utóbbi időben érzékeltük a külvilágot. Fogjuk rá.
Elnevetem magam ezen a hasonlaton. - Sandra McKenzei a vámpírzombi.
- Akkor gondolom soha többet nem találkozhatok a családommal, és el kell, hogy menjek innen, nem? - Válaszképp' csak bólintok egyet, ő pedig összeszorítja a szemét, és kicsordul alóla egy könnycsepp, és végigfolyik az arcán. - Mikor kell menjek?
- Menjünk - javítom ki reflexből. - Mi is megyünk, nem maradhatunk itt. Amúgy sem hagynánk téged egyedül, főleg Alex nem.
- Tényleg, mi van köztetek? - kérdezi én pedig halványan felnevetek, majd leesik, hogy ő nem tudhatja, neki az utolsó emléke, hogy mi "együtt" voltunk.
- Tudod, nekem és Jacknek volt egy gyerekünk tizennyolc évvel ezelőtt, aki egy harc során tűnt el, vele együtt egy gyűrű is. Na, rá kellett jönnöm, hogy Alexnél van az a gyűrű...
- Ez most komoly?! - vág a szavamba döbbenten. Na, neki legalább leesett.
- Igen - felelem mosolyogva.
- Atya úr isten! akkor volt ám kavarodás, amíg ki voltam ütve - mondja nevetve.
- Az biztos - mondom én is. - És mi van köztetek?
Elhúzza a száját. - Nem tudom. Mert azelőtt is nagyon kedveltem, meg tetszett is, ugye mert nem épp' csúnya. - Itt elmosolyodom, nekem is tetszett, amikor ideértem. - És mióta "átváltoztam" azóta úgy érzem, nem bírom ki nélküle, szeretnék vele lenni, és nem akarom, hogy baja legyen. De, hogy ez lenne a szerelem? Nem tudom...
- Tudod, kötelék van köztetek, mert ő változtatott át téged, és így, ezért sokkal közelebb érzed magadhoz, de nem hoz létre érzelmeket, csak megsokszorosítja a meglévőket.
Alex köhögni kezd. mind a ketten felkapjuk rá a fejünket. Jack is bejön, a konyha felől.
- Azt hiszem ébredezik - mondom. Felállok, és odamegyek Jackhez, ő átöleli a vállam, és a hajamba puszil.
- Jól vagy? - suttogja. Bólintok.
- Ti mióta vagytok együtt? - kérdezi Sandra döbbenten.
- A temetéseden jöttünk össze... fogjuk rá - mondja Jack, ami egy kicsit furcsa, tekintve, hogy él és virul.
Alex felnyög, majd látom, ahogy lassan kinyitja a szemét.

2 megjegyzés:

  1. Igggeeen!!! Alex él, Sandra szerelmes, Josh meghalt (brühü), Jack és párja pedig ... megvan. Félig szomi, félig heppi. Nagyon jó lett. Imádtam, folytasd.

    VálaszTörlés