36. fejezet

Sziasztok! Ismételten jelentkezek, most jött egy kisebb fajta ihlet rohamom, és megírtam ezt a részt is. Már tényleg nagyon a végénél vagyunk a sztorinak, egy-két fejezet és vége... el sem hiszem igazából életemben nem törődtem ennyit egy történettel. 
Na, de az írói ömlengésnek nem itt a helye, majd az utószóban, vagy miben :D
Ajánlom újraolvasásra az előző rész végét, mivel ott történt egy jelentős változás, ami kulcsfontosságú ebben a részben. 
Nem szövegelek tovább, jó olvasást!

ALEX

Döbbenten nézek magam elé. Ledöbbentett ez az egész. sosem feltételeztem volna Alanről, hogy képes ilyenre, gyerek korom óta ismerem, és mégis, megtette. 

Alig bírtam megkapaszkodni a körhinta tetején, mert döbbenetemben még kapaszkodni is elfelejtettem. Nézőként nézem, ahogy Linda felpattan, és Alan felé rohan. Azt hiszem vörös köd ereszkedik a szemére, és ez az én hibám.

Kezdek feleszmélni, átmászok a tető másik oldalára, várom, hogy mi történik, várom a megfelelő alkalmat, hogy le tudjam szerelni Alant. Látom, ahogy a többiek megpróbálják elszakítani a köteleket de nem nagyon sikerül nekik. Alice szeméből vörös könnyek patakzanak, Sandra arcán pedig kétségbeesett rettegést látok.
Egy baromi hangos durranás mindenkit megfagyaszt, kivéve Lindát, aki összeesik a földön. Látom, ahogy egy vörös folt keletkezik a ruháján.
Két ember indul meg felé, az egyiknek egy ugyanolyan karó van a kezébe, mint amilyennel Alan megölte Josht. Alattam halad el, én pedig leugrok, de elvétem, így egy méterrel mellette érek földet. Rám néz, én pedig felismerem benne apám egyik legjobb barátját, Alan apját.
- Jó látni Alex - mondja, és egy vigyor kíséretében elindul felém. Döfésre emeli a karót, de én amennyire tőlem telik, megkerülöm, és mögé kerülök. Az öklömmel tarkón vágom, amilyen erősen csak tudom, összeesik előttem, nem tudom, hogy élve-e vagy holtan, de most nem is érdekel.
Gyors Lindára pillantok, aki épp a srác anyjának a karját töri el. Tehát nem halt meg, úgy érzem ő ellesz egyedül. Nem olyan törékeny, mint amilyet eddig gondoltam róla.
Alan futni kezd, egy pillanatig látom, ahogy Sandra befordul, majd Alan is utána. én pedig az ő nyomába eredek
Egy dörrenést hallok, majd fájdalom nyilall a vállamba, én pedig előre esek. Eléggé szédülök, de feltérdelek. A mellkasomból csöpög a vér, de már nem is fáj annyira. A sebhez nyúlok, a golyó pedig a kezembe esik. Egy pillanatig döbbenten nézem, majd feleszmélek.
Megfordulok. Karóval és szenteltvízzel közeledik felém két vadász, nem is tudom, hogy mikor jöttek ezek. Az egyik az apám, pontosabban nevelőapám. Fel akarok állni, de nem nagyon megy, még mindig szédelgek. Azt hiszem, most fogok meghalni.
- Miért? - kérdezem apámtól. Tudja, hogy mire értem.
Egy pillanatra megtorpan, majd újra elindul felém. - Mert tudtam, hogyha életben hagyunk, akkor van rá lehetőség, hogy a szüleidet is elkapjuk.
- Szóval minden csak hazugság volt? Az egész életem? Sosem szerettetek? - kérdezem, mert igazából fáj amit mond, mert ők neveltek fel, és én szerettem, szeretem őket, jó szülők voltak az utóbbi pár hónapot nem számítva.
Megint megtorpan, és összeszorítja a szemét. - Sajnálom - mondja, és lendíti felém a karót, amikor összeesik, és szinte vele egyszerre a másik is. Megpillantom Jacket, felsegít.
- Menj! Menj, és segíts Sandrának.
Futni kezdek, arra, amerre láttam őket eltűnni. Nem hagyom, hogy bármi baja legyen Sandrának, nem hagyom, hogy még egyszer meghalljon, Alan nem bánthatja.
Futok, amennyire csak tőlem telik, de úgy érzem, soha nem találom meg őket.

Végül megpillantom Sandrát, ahogy mászik fel az óriáskerékre, pár méterre mögötte pedig Alan megy.
Odarohanok a kerékhez, és mászok, kettesével-hármasával veszem a fokokat. Egyre csökken köztem meg a srác között a távolság, de még mindig nem érem el. Mászok, még jobban begyorsítok, és elkapom Alan bokáját. Döbbenten néz rám.
- Azt hitted meghaltam? - kérdezem, ezzel is terelve a szót, amíg kitalálom, hogyan iktassam ki.
- Hát, kezdtem benne reménykedni - vágja rá, én meg behúzok neki egyet. Hátratántorodik, és már majdnem leesik, de még sikerül megkapaszkodnia.
- Örültél volna, ha leesek, mi? - kérdezi egy grimasszal.
- Ennyit jelentett neked a barátságunk? - kérdezem.
- Barátságunk? - kérdezi vissza hitetlenkedve. Úgy néz rám, mintha hülye lennék. Az óriáskerék egyik kocsijának a tetején állunk egymással szemben, és úgy méregetjük egymást, mint vadász, és a vad, csak még nem tudom, melyikőnk melyik szerepet tölti be. Az ő kezében egy karó van, a másikban meg egy szenteltvízzel teli üveg. - Te tényleg elhitted? Végig tudtam, hogy mi vagy, mindenki tudta, szerinted miért pánt veled mindenki ilyen kimérten egész életedben? Mindig is meg akartalak ölni, csak nem volt meg a megfelelő alkalmam rá, azután meg átváltoztál, meg megjelent a családod, és már nem lett volna olyan egyszerű. Ráadásul ez így bulisabb, hogy mindenkit megölünk.  - Ez az, beszélj csak, annál több időm marad gondolkodni.
Kibuktatom, majdnem leesik a kocsiról, de én még elkapom a nyakánál. A karót belém akarja döfni, de én kiverem a kezéből. Abban a pillanatban átfordít, és már az én fejem lóg le a kerékről. - Ráadásul ez így bulisabb, hogy mindenkit megölünk. Ha a fajod még nem lenne elég, nézz magadra, majd rám. Sosem néztem ki úgy, mint te, és sosem fogok, engem egy csaj sem akart soha, főleg amikor te is jelen voltál.
- Mintha nekem annyi barátnőm lett volna - vágom rá csípőből. Átdobom magam felett, majdnem leesik ismét, de megkapaszkodik egy lentebbi acélrúdban, és feltornázza magát az alattam lévő kocsi tetejére.
- Mert egy hülye vagy, és nem nyitottad ki a szemed, a suliban lévő csajok kilencven százaléka a mosdóban ledobta volna neked a bugyiját, de te mindig csak Sandráról álmodoztál. Nevetségesen idióta vagy. Ezért akarok én végezni veled.
- Szóval erről van szó, a féltékenység nagy úr. Megtámadta a kicsi lelkedet a zöld szemű szörny, és azért gyűlölsz, mert te lusta voltál lejönni a kondiba, hogy tegyél azért, hogy jól nézzél ki, pedig én hívtalak. Ne engem okolj azért, mert nem vettek észre, én megdolgoztam azért, hogy így nézzek ki.
Leugrok mellé. Szenteltvizet locsol rám, ami az első pillanatban iszonyúan égeti a bőröm. Elvesztem az egyensúlyomat, és érezem, hogy zuhanok.
Több tíz méterre voltunk, és volt annyi lélekjelenlétem, hogy megragadjam Alan ingét, és húzzam magammal. Ő is elveszti az egyensúlyát, és zuhan velem. Megragadja a pólómat, majd megüti az arcom.  Én is visszaütök, mire elkezd vérezni az orra. A kiserkenő vér olyan, mintha felfele "szállna", szinte látom a cseppeket.
Kinyúlok oldalra, megpróbálok megragadni egy rudat, hogy ne essek le, de nem sikerül.
Ellököm magamtól Alant, aki így távolodik tőlem úgy fél métert. A szentelt vizes üveget felém dobja, aminek az egész tartalma rám borul, égetve az egész bőrömet. Mintha elevenen lenyúznának. Pár csepp a számba is kerül, érzem, hogy végigmarja a nyelőcsövemet.
Belecsapódok a földbe. Érzem, ahogy a levegő kiszorul a tüdőmből, a fejem beleverem a talajba. Köhögnöm kell, meg olyan, mintha hánynom kellene. Oldalra hajolok, majd köhögök, a számból patakokban tör elő a vér. minimum egy percig nem is bírom abbahagyni, majd érzem, hogy nem jön több. Gyengeség lesz úrrá rajtam, tudom, hogy itt a vég. Oldalt megpillantom Alan élettelen testét. Az orrából, a szájából is vér szivárgott, üveges, élettelen szemmel meredt rám.  Én öltem meg, de nem érzek bűntudatot, de különösebb örömöt se. Nem érzek semmit, fájdalmat sem. Visszahanyatlok a földre.
- Alex! - kiálltja Sandra, majd letérdel mellém. Megfogja a kezem. - Jól vagy? - kérdezi aggódva.
- Persze - mondom, a hangom rekedt, alig tudom kipréselni magamból ezt a pár szót. Nincs erőm.
- Hazudsz - mondja. A pulóvere ujjával megtörli a számat, gondolom a véremet törli le róla. Az egyik ujjáról lenyalja a véremet. Szinte el is felejtettem, hogy már ő is vámpír.
Egyre nehezebben tudok pislogni, már ahhoz sincs erőm.
Mindenem összeszedem, és megszorítom az ő kezét, jelezve, hogy még itt vagyok vele.
- Sandra - kezdem, de az ujjamra teszi a kezét, jelezve, hogy ne beszéljek.
- Csss... - utasít. - Ne beszélj, minden rendben lesz.
- Nem nem lesz - suttogom, mert már csak erre telik az erőmből. - Én innen már nem kelek fel. Nem hagyom el ezt a helyet két lábon.
- Dehogynem - mondja, de érzem a hangjában, hogy ezt ő sem hiszi el. - Még egy emberfelettien hosszú életet fogsz leélni, és nem itt fogsz meghalni, nem ennek a rohadéknak a hibájából.
Egy rózsaszín könnycsepp kibuggyan a szeméből. Le akarom törölni, de már ahhoz sincs erőm, hogy felemeljem a kezem.
- Ez nem jön össze - mondom. - Valamelyikőnk mindig meghal.
Összeszorítja a szemét, majd kinyitja. - A halál békés, olyan, mintha aludnál. Tudod, az utóbbi pár hétben mindent érzékeltem, olyan volt, mintha be lettem volna zárva a testembe, de nem bántam. Lebegtem a semmiben, mérhetetlen békesség vett körül, olyan volt, mintha hazatértem volna, a külvilágot akkor érzékeltem, amikor te kiástál. Be voltam zárva a testembe, de nem bántam, a békesség velem maradt, nem nagyon akart elengedni. Érzékeltem mindent az azt követő hetekben. Mérhetetlen békesség lett úrrá rajtam, szerettem ezt az állapotot, de szerettem volna veletek beszélni, újra élni. Ez elmúlt pár napban egyre elevenebb lettem, habár ti azt nem érzékeltétek. Idővel egyre közelebb éreztelek téged magamhoz, mintha te lennél a másik felem, és szerettem volna ezt veled tudatnom, de nem voltam rá képes. Köszönöm, hogy ezt mind megadtad nekem, ezt a mérhetetlen békességet, és egy lehetőséget az új életre.
Közel hajol hozzám, majd egy szűzies csókot lehet az ajkamra.
- Ennél szebb halált el nem tudnék képzelni - mondom, majd elnehezül a szemhéjam, és az utolsó csepp erőm is elhagy.

Ne, ismételten, ne nyírjatok ki, ha lehetséges ;)