2015. október 4., vasárnap

34. fejezet

Sziasztok! Meghoztam a következő részt is, remélem tetszeni fog (ez is)!

ALEX

Belerúgok a kavicsba. Ugrálva gurul előttem tíz métert, majd megáll. 
Szeretek erdőkben barangolni, ilyenkor mindig elvesztem az időérzékem, a gondolataim szabadon csaponganak. Szeretem ezt, kikapcsoló. Mindjárt odaérek a kedvenc helyemre. Még kicsi koromban találtam, és mindig ide járok, ha egyedül akarok maradni. Általában hozok egy könyvet, de mostanában nem akarok olvasni. Így is olyan az életem,  mintha egy regényben élnék. 
Megpillantom az ösvény végét. Régebben sokkal kimerítőbb volt idáig feljutni, de most sokkal jobb a fizikumom, könnyebb. Jó lenne, ha újra ember lennék, szeretnék gondtalan lenni, pedig akkor mindig azt kívántam, hogy bárcsak különleges lennék. Beleképzeltem magam egy-egy regénybe, mintha én lennék a főhős. Csak rá kellett jönnöm, hogy a könyvek pink szemüvegen keresztül ábrázolják a dolgokat, itt-ott ugrál egy csillámpóni, és mindig jó a vége. A fenéket! Igenis rossz, ha az ember nyakába zúdítják ezt, ez az élet pokoli fájdalmakkal és rengeteg bűntudattal jár, és kétlem, hogy lenne boldog befejezés, legalább is nekem nem nagyon tűnik úgy, mintha az életem írója kedvelne engem. 
Végre megpillantom az ösvény végét. Amolyan szikla ez, alattam tíz méter mélységben terül el el egy erdő. Ráadásul remek kilátást nyújt nekem a környékre. Imádok itt lenni. 
Eszembe jutnak a szüleim. Bármennyire is természetes ellenségeim, akkor is szeretem őket, ők neveltek fel, nekik köszönhetem azt, aki vagyok. Vajon hiányzom nekik? Egyáltalán szerettek, vagy az egész életem csak egy átverés volt?
Ökölbe szorul a kezem, ahogy belegondolok, hogy egész életemben hazudtak nekem, biztos, hogy tudták, hogy mi vagyok, és nem mondták el nekem. Ennél még az is jobb, ha megöltek volna csecsemőkoromban, megkímélték volna magukat rengeteg bajtól, és engem a szenvedéstől. Egyáltalán minek fogadtak örökbe, miért nem dugtak be egy árvaházba?
Hirtelen egy húzást érzek. A szívemből indul, és lassan végig árad a testembe, egyenesen a lábaimban. Akarattanul felpattanok ültömből, és elindulok. Igazából futok, de nem tudom, hogy hova, de azt érzem, hogy muszáj mennem. Mintha vonzana valaki, amit nem tudok hova tenni, egyszerűen nem tudok neki ellenállni. Olyan, mint amikor erre ébredtem pár hete. 
Lehetséges ez? Ennyi idő után, még megtörténhet?
Elrobogok az út szélén hagyott kocsim mellett.
Keresztülszáguldok a városon, Alicék házáig. Pontosabban csak a szomszédig, ott meg tudok állni. 
A ház előtt egy barna furgon parkol. Ismerős nekem, de nem tudom, hogy honnan. Egy bőrkabátos alak jön ki, a fején egy símaszk van. A vállára dobva egy fehér ruhás nőt hoz ki. Linda. Feldobja a kocsi platójára, úgy, mintha csak egy zsák krumpli lenne, nem egy érző ember. Visszamegy a házba.
Szégyen, nem szégyen, dermedten állok, és bámulom a családom elrablását. Tudom, hogy cselekednem kellene, de nem tudok, lefagytam. Újra kijön a férfi, most maga után vonszolja Josht. Biztos, hogy vámpírvadász, ki más normális ember tudná ezt megtenni, de nem az apám, neki nem ilyen a járása. Egyáltalán, hogy csinálhatta ezt egyedül? 
Nehezen feltornázza Josht a platóra, becsukja az ajtaját, és beül a kocsiba, majd elhajt, én pedig csak bámulok utána. 
Vajon, mi lehet Sandrával? Futni kezdek, egyenest be a házba. Felvágtatok az emeletre, egyenesen abba a szobába, ahol ő fekszik. Az ajtó nyitva van, de ő sehol sincs. Elvitte. 
Ismételten érzem a vonzást, de most nem ellenkezek, örülök neki, így elvisz a többiekhez. 

Több tíz kilométert futok, megállás nélkül. A szomszéd város széli vidámparkhoz érek, ahhoz, ami már évekkel ezelőtt bezárt.Úgy néz ki, mint valami horrorfilmi díszlet. Elég félelmetes, főleg azzal a tudattal, hogy itt vannak a szeretteim. Rossz érzéssel tölt el a romos hullámvasút látványa, vagy a rozsdás körhinta. Bármelyik pillanatban összeomolhat, pont mint az életem. Nem akarok bemenni, de tudom, hogy ezt kell tennem, ez a helyes. Befutok a főkapunk, és megállok. 
Megpillantom a furgont, ami egy rozoga körhinta mellett áll. 
Nem messze innen, egy romos bódé előtt megpillantom őket. Mindenki itt van, Alice, Jack, Linda, Josh, ráadásul még Sandra is. Tehát felébredt, és én nem voltam vele. Most lehet, hogy meghal, és én nem is beszéltem vele, azóta, hogy megöltem. Biztos nagyon utál, és én nem tudok bocsánatot kérni. Mind egy-egy székhez vannak kikötözve, félkör alakban, a szemüket bekötötte. Nem értem miért nem tépik szét a köteleiket. 
A csávó a kocsijának támaszkodik. A maszkjához nyúl, és leveszi. Megpillantom az arcát. Ez nem lehet igaz, ez csak egy vicc lehet.

4 megjegyzés:

  1. Basszus hozd a reszt pls ma talaltam ra a blogodra de mar... Ahh hozd azt a részt minel előbb :) nagyon jo és nehogy abbahagyd

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia:) örülök, hogy ennyire tetszik, sietek, ahogy csak tudok;)

      Törlés
  2. Szia! Húzzál bele az írásba mert idegropit kapok! Nagyon tetszik és nem tudom hogy hogy tudtad így befejezni!

    VálaszTörlés