2015. március 12., csütörtök

23. Fejezet

Sziasztok! Nagyon sokat késtem ezzel, nagyon sajnálom, de folt egy kis gond a gépemmel, itt is csak tabról tudom kirakni, így elnézést kérek az esetleges helyesírási hibákért. Ráadásul a rész is elég rövid lett, nagyon sajnálom.
Viszont már majdnem 9000 a megtekintés, és 21 a feliratkozóm. Ehhez kapcsolódóan még régebben megfogadtam, hogy ha megvan a húsz, akkor felteszem a kérdést, hogy legyen-e Facebook csopi, így a kérdést meg is találjátok oldalt, légyszi szavazzatok.
A napokban kaptam egy díjat is, csak még nem nagyon volt időm kirakni, de Petra, nem felejtettem el, és amint lesz annyi időm kirakom, amit nem mellesleg nagyon köszönök.
Nos, nem is sazaporítom tovább a szót, olvasást...
Ja, és nagyon örülnék néhány kominak.
Sziasztok!

ALEX
Aliceről már két napja nincs hír. Nem tudom, hogy Jack megtalálta-e, vagy sem, viszont tegnap délelőtt óta nem jelentkezett.
A padban ülök, és a könyvemet bámulom, olvasni próbálok, de nem jön össze. Már minimum ötször olvastam el azt a sort, de nem fogtam fel, még mindig. Sandra sem jött még meg, így még ő sem tudja elterelni a figyelmemet. Igazából már lenyűgöző, hogy mennyire el tudok vonatkoztatni a szagoktól, és mennyire könnyen tudok lassan mozogni.
Előveszek egy füzetet, és firkálgatni kezdek. Igazából még magam sem tudom, hogy mit akarok kihozni ebből, csak úgy rajzolgatok.
Vajon mi lehet Alicel? Remélem nincs baja, mert az igazából az én hibám is lenne, hiszen én mondtam neki, hogy a "szüleim" rájöttek arra, hogy micsoda igazából. Én üldöztem el, ha be tudtam volna fogni azt a lepcses számat, akkor még mindig itt lenne.
Megérzem Sandra szagát.
Ránézek.
A maga stílusában jön felém, majd lerogy a helyére. Rám mosolyog, a gyomrom görcsbe rándul tőle. Visszamosolygok rá.
- Hali. - köszön nekem. - Alice még mindig beteg?
- Ahan. - dünnyögöm, miközben firkálgatok. Nem nézek a szemébe, elég nekem így is, hogy hazudnom kell, nem még, hogy a szemébe is.
- Mit rajzolsz? - kérdezi, és már itt is van mellettem. A vanília illata egyszerűen lehengerel, szinte gépiesen mutatom neki a rajzom, ami azt a gyűrűmet ábrázolja, ami már a születésem óta megvan. Igazából egy régi férfi gyűrű, egy vörös kővel (talán rubin). Biztos sokat érhet, viszont ez az egyetlen dolgom az igazi szüleimtől, így nem áll szándékomban eladni. Kitudja, hogy miket élhetett már ez meg, pláne úgy, hogy tudom, hogy mi (vagy mik) az igazi szüleim.
- Ez nagyon szép. - mondja nekem elámulva.
Halványan elmosolyodom.
- Nem is hasonlít az igazira, csak firkálgatok. - mondom szégyenlősen.
- Hát, pedig ez nagyon gyönyörű.
Megcsörren a csengő, ő pedig visszaül a helyére. Nem ártana elővenni a cuccom, még akkor is, ha feltehetőleg protekcióm van a tanárnál. Gyorsan kipakolok, éppen csak lerakom a füzetem, amikor már nyílik is az ajtó, de nem Jack lép be, hanem egy nő. Nem valami magas, olyan harminc körüli lehet, vállig érő sötétbarna göndör haja van, és aránytalanul nagy ruhái.
- Mr. o'Donnel lebetegedett. - kezdi félénken. Olyan, mintha attól félne, hogy az első pillanatban kinyírjuk. - Foglaljátok el magatokat.
Leül az asztalhoz, a vállát előre engedi, mintha attól tartana, hogy bármelyik percben nekitámadhatnánk. Olvasni kezd valamit, és ahogy én látom, teljesen belemerül a világába.
Vajon mi lehet Jackkal? Eddig még csak Alice volt eltűnve, most már ő is. Ki lesz a következő? Josh, vagy Linda? Valószínű, hogy Jack Alice keresésére indult, de vajon megtalálta? Nem régóta élek még ebben, de azt már én is látom, hogy nagyon szeretik egymást, viszont valami miatt szakítottak, és senkinek nem áll szándékában velem ezt megosztani. És ez engem nagyon, nagyon zavar. Valakitől meg kell ezt tudnom, de vajon kitől?
Mármint, ki a leggyengébb lánc szem?
Valószínűleg Linda, majd megpróbálom ezt kiszedni belőle.
Sandra az arcom előtt integet, azt hiszem elbambultam. Rápillantok, és elmosolyodok.
- Min agyalsz ennyire? - kérdezi mosolyogva.
Vállat vonok. - Hát, igazából szimplán csak elbambultam. - mondom, mert az igazat nem mondhatom el neki, bármilyen jó is lenne egy kívülállóval beszélnem erről az egész katyvaszról, amit az életemnek nevezhetek. Viszont, ha nem beszélek valakivel, akkor meg megőrülök. Teljes mértékben megbízok benne, csak vajon ő, hogyan reagálna erre? Valószínű, hogy kiakadna, és hívná a sajtót, vagy éppen egy pszichológust, és nagyon hamar egy gumi szobában találnám magam. Egyik variációnak sem örülnék. Viszont, mi van, ha jól fogadja?
- Mit csinálsz délután? - kérdezem, még mielőtt még végig gondolnám a dolgokat. Nem vagyok normális, tényleg el akarom mondani neki, hogy egy szörnyeteg vagyok.
- Semmit, miért? - kérdezi hanyagul, váll vonogatva.
- Csak arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahova... Együtt. - mi lesz, ha visszautasít?
- Oké. Utolsó óra után találkozzunk a parkolóba. - rám mosolyog.
- Rendben. - bólintok.
Vajon, hogyan kezdjek bele? Mit mondjak neki? Legyen ilyen egyből a sűrűjébe, vagy csak fokozatosan adagoljam be neki? Egyáltalán, hova vigyem? Valami nyilvános hely kellene, de ne legyen túl zsúfolt, viszont örökre kihalt se.
Ráadásul nem is nagyon vihetném sehova, mivel nekem elméletileg barátnőm van, és, ha valaki meglát minket együtt a suliból, akkor engem elkönyvelnek szemétládának, aki inkább Sandrával van, mint, hogy a nem létező barátnője betegágya melett virrasszon. Ráadásul Sandrát egy lotyónak bélyegeznék, azt pedig nagyon nem akarom.
Patt helyzet.
Talán inkább le kellene mondani ezt az egészet, mindenki jobban járna, kivéve engem.
- De mi lesz Aliceszel, nem zavarja, hogy amíg ő beteg, addig mi ketten megyünk valahova. - rángat vissza a gondolataimból. Tisztára, mintha gondolat olvasó lenne.
Vállat vonok
- Nem, bízunk egymásban, amúgy meg csak szeretnék veled beszélni, négy szem közt.
- Miről? - kérdezi, a szeme izgatottan csillog.
- Ne, itt... Mindenki előtt. - nem tudom, hogy mit láthat rajtam, de ejti a témát. Ez után nem beszélgetünk, ő valamit tanul, én pedig rajzolok tovább. Szinte teljesen élethű lett.

Egész nap nem tudok koncentrálni, csak a délután jár a fejemben. Félek is, de várom is. Meghasonulok önmagammal. Lassan skizofrén leszek, ezek után már nem is csodálkoznék.
Órák után a kocsimnál várom Sandrát, a kocsimnak támaszkodok, és a mobilom nyomkodom, de nem is tudom, hogy mit csinálok.
Megérzem Sandra illatát, felpillantok, és látom, ahogy közeledik felém. Rá mosolygok.
- Hali - köszön nekem. Beszállok a kocsiba, látom, ahogy ő is ugyanígy tesz.
- Na, hova megyünk?
Igazából nem tudom, ezen pont nem gondolkodtam

Végül egy kávézóba viszem, se nem zsúfolt, de nem is egy néptelen hely.
Leülünk egy asztalhoz, egymással szembe, a pincér felveszi a rendelésünket, én pedig bevatom. Mindent elmondok neki, ő pedig türelmesen végighallgat. Néha kikerekedik a szeme, néha bólogat, de nagyon jól fogadja. Hihetetenül jól. Pontosabban nem mond rá semmi, de nem is fut el fejvesztve. A vámpíros résznél is csak egy kicsit megretten, de elmagyarázom, inkább megígérem neki, hogy sosem bántanám.
Végül beavatom az Aliceszel kapcsolatos dolgokba is. Azt is elmondom, hogy mi tulajdonképpen nem is vagyunk együtt.
- Hát, ez sok mindent megmagyaráz. - mondja végül. Ez az első dolog, amit mond, azóta, hogy beavattam. Az arca nem árul el semmilyen érzelmet.
- Nem is félsz tőlem? - kérdezem döbbenten, hiszen én, amikor megtuttam, két villával akrtam leszúrni Alicet.
- Alex, hat éves korod óta ismerlek, nálad békésebb embert nem is ismerek. Különben is, neked és Alicenek is több ezer alkalmatok lett volna arra, hogy megöljetek, és nekem ez tökéletesen elég. Csak az egy kicsit bánt, hogy nem búcsúzott el tőlem, mielőtt elment, viszont nem ismer még annyira rég óta, így nem is csodálom, hogy nem mondta el nekem, hogy miért, mert tudni is akartam volna róla, hogy miért megy el.
Nem tudok mit mondani, csak döbbenten nézek rá. Annyira más az ő reakciója, mint az enyém volt. Annyira nyugodt, annyira könnyen kezeli, félek, hogy egyszer magához tér a sokkból, és a szüleimhez rohan egyből. Viszont nem tűnik zaklatottnak.
Az arcom előtt integet, mivel már minumum egy perce bámulom pislogás nélkül.
- Te igazi vagy? - kérdezem végül. Félig poénnak szánom, félig viszont költői kérdésnek.
Felnevet. - Ezt inkább nekem kellene megkérdeznem. És Alex, kérdezhetek valamit? - közelebb hajol hozzám, én pedi bólintok. - A napon... csillogsz?
Nevetni támad kedvem az arckifejezése láttán. Tudom, hogy poénnak szánja, mégis a másik felem most megfolytaná azt a nyomorult Twilight íróját. - Nem, én nem vagyok Edvard Cullen.
- Nem, te Alex vagy. - mondja gyengéden, nekem pedig görcsbe rándul a gyomrom.

5 megjegyzés:

  1. jó lett ;)
    de pls ne hozd őket össze :(
    sztem nem illenek egymáshoz :(
    meg am h h Alex "ilyen" érdeklődést mutatott Sandra iránt?

    VálaszTörlés
  2. Szia! Az majd még a jövő titka, viszont nem hirtelen érdeklődést mutat, hanem az egész sztoriban vannak utalások erre, csak nem nyomatékosítottam ;)

    VálaszTörlés
  3. oksi oksi :)
    mindenesetre várom a következő részeket :)
    Üdv,
    Sophie

    VálaszTörlés
  4. Nagyon joooo! Imadom! Csak igy tovabb😃😊

    VálaszTörlés