2014. december 21., vasárnap

15. fejezet (part 2)

 Sziasztok! Tudom, iszonyú régen írtam, (az őszi szünetben) de most meghoztam a következő részt. A késésem mögött a suli áll és egy írói válság. Igazából nem jöttek a szavak, pedig tudtam, hogy mit akarok, csak a szavak nem jöttek, de most visszatértem. viszont lehet, hogy ez a válság a mostani részen meg is látszik, de remélem nem. Viszont ez  most hosszabb lett. 
Úgy döntöttem, hogy most megint a 3 KOMIs izét csinálom, szóval, tudjátok, hogy mikor jelentkezem ;)
Jó olvasást :) Sziasztok!
P.S.: Befejeztem az előző részek átírását. :)

[...]
Egy negyven körüli férfi nyit ajtót. Láttam már őt, pontosabban akkor, amikor először mentem vadászni a városban és Jack visszafogott. 
Épp az ujján lévő gyűrűvel játszadozik, és rám mosolyog. 
Alex apja vámpírvadász.
Megfordul a fejemben, hogy most azonnal elhúzom a csíkot, amilyen gyorsan csak tudom, de azzal csak leleplezném magam. Lehet, hogy nem tudja, hogy vámpír vagyok, és ha leleplezem magam, akkor nekem annyi.
- Biztos te vagy Alice! - mondja mosolyogva. - Sokkal szebb vagy, mint képzeltem.
- Ööö... Köszönöm Mr. Perry. - felelem vonakodva, és elkezdek egy hajtincset csavargatni. Olyan vagyok, mint egy rossz szerelmes kamaszlány, aki az épp neki tetsző sráccal beszélget. De most muszáj ártatlan benyomást keltenem.
- Gyere beljebb. - mondja, és eláll az ajtóból.
Fhu, szerencsére behívott. Eléggé kellemetlen lenne, ha nem hívott volna be. 
Gyorsan bemegyek mellette.
Még sosem jártam náluk ezelőtt, és most sem épp a berendezést nézegettem. Volt kisebb bajom is. Vajon a felesége is az? Ha nem, tudja a férjéről, hogy mi a foglalkozása? 
Az egyik ajtón egy 45 körüli nő lép be. Elég alacsony, szőkés, őszes haja rövidre van vágva, a szeme barna. A nyakában egy kereszt alakú medál lóg, egyből meg tudom állapítani, hogy hematit az anyaga. Mily poénos. Tehát ő is az. 
- Szia, te vagy Alice, Alex barátnője, nem? - kérdezi mosolyogva.
- Igen. - bólintok. Nem tudom, hogy mit csináljak, nem állok messze a kétségbeeséstől.
- Gyere beljebb, nemsoká kész  a vacsora. - mondja mosolyogva.
Elindulunk  az ebédlőbe. Örülök, hogy addig legalább tudok valamit csinálni. Most nagyon tartanom kell magam, vigyázni minden mozdulatomra, mivel ha csak egy kicsi részletet is elcseszek, akkor nekem annyi.
Leülök a nagy ebédlőasztalhoz. Már meg van terítve. Mint valami úri háznál. Az abrosz hófehér, és minden gyűrődé  a helyén van. A tányér tuti, hogy porcelánból készült, ráadásul leveses és lapos tányér is ki van rakva. A tányérok felé pedig desszertes villát is raktak. Abban sem vagyok biztos, hogy az evőeszköz nem ezüstből van, a borospohár pedig kristályból. Mintha legalább a királynő jönne, nem pedig a fiuk "barátnője".
A körmeimet bámulom. Délelőtt festettem ki feketére, így elkezdem a lakkot kapargatni, de rá kell jönnöm, hogy az mind az asztalra hull, így azonnal abba hagyom, nem akarom összepiszkolni a terítőt. Igazából mindent jól akarok csinálni, de nem tudom, hogy mit kezdjek magammal. Még ülni sem merek normálisan. A hátam olyan, mintha minimum három karót nyeltem volna le, levegőt pedig még kifújni is alig merem, nehogy túl hangos legyen.
Mrs. Perry megkavarja a gázon fővő valamit, majd dudorászva szeletelni kezdi a zöldségeket. Salátaleveleket vágdos fel ugyanolyan hosszúra, és amikor a vágódeszka megtelik beleborítja egy salátástálba.
- Segíthetek? - kérdezem végül, mivel igazából nem tudok mit kezdeni magammal. Pedig most elengedhetetlen lenne a normális viselkedés, és most blokkolok le.
- Nem, nem kell, de nyugodtan felmehetsz Alexhez, a szobájában van fent - mondja mosolyogva - Gondolom tudod, hogy hova kell menni, - rám kacsint.
Felállok, és elindulok a nappali felé, mivel ott láttam a lépcsőt. Mr. Perry a kanapén ül, és meccset néz.
Gyorsan - természetesen emberi tempóban - felmegyek a lépcsőn, és Alex szagát követve meg is találom hamar a szobáját.
Nem bajlódom kopogással. A szoba se nem túl nagy- se nem túl kicsi. A fal fehér, a bútorok letisztultak. Takaros kis szoba, de nincsenek benne személyes tárgyak, se egy kép, vagy poszter a falakon. Mintha egy hotel szoba lenne, még szétdobált ruhák sincsenek.
Ő az ágyon ül, a hátát a falnak támasztja, és olvas. A fülébe bedugva a fülhallgatója. Nem vette észre, hogy bejöttem. Leülök mellé az ágyra.
Felpillant a könyvből és rám mosolyog.
- Szia! - köszön, és kiveszi a füléből a fülhallgatókat.
- Nagyon nagy gáz van! - fogok bele egyből.
Felvonja az egyik szemöldökét. - Miért?
- Mert a szüleid vámpírvadászok. És ha megtudják, vagy, ha már tudják, hogy mik vagyunk, akkor nekünk annyi.. Érted?
- Honnan vagy ebben ennyire biztos?
- Onnan, hogy apád gyűrűje, és anyád nyaklánca hematitból van.- felvont szemöldökkel nézett rám, így azonnal leesett, hogy nem magyaráztam el ezt neki. - Ez a kristály lehetővé teszi, hogy ne tudjunk semmilyen módon érintkezni a viselőjükkel.
- És ez biztos? - kérdezi. Bólintok.
- Most nagyon meg kell húznunk magunkat, mert ha még nem tudják, és rájönnek, akkor nekünk annyi, de ha már tudják, akkor totál annyi. Muszáj a legtöbb időt töltened távol tőlük, de annyit viszont kell, hogy ne fogjanak gyanút.
- És azt még is, hogy csináljam, hiszen ez olyan, mintha a kés élén táncolnánk.
- Nem azt mondtam, hogy könnyű, hanem, hogy muszáj! - csattanok fel ingerülten.
- Nyugi. - csitít felemelt kézzel
- Gyerekek! Kész a vacsora! - kiabál Alex anyukája.
- Megyünk! - kiállt le. - Kezdődjék az életveszély. - sóhajtja nekem.

Mind az asztalnál ülünk, mrs. Perry már kirakta az előételt. Én és Alex szánt szándékkal keveset szedünk.
Nagyon régen ettem emberi kaját, és nagyon nem esik jól. Túl sok az íz.
- Hmmm.... - mondom. - Nagyon finom lett mrs. Perry. - egy kis nyalizás sosem árt.
- Köszönöm. - feleli pirulva. - És nyugodtan szólíthatsz Dorithnak.
Ez új. Még sosem tegeztem legálisan vámpírvadászt. De hát a mondás is azt mondja, hogy légy közel a barátaidhoz, de még közelebb az ellenségeidhez. Vagy valami ilyesmi.
- Rendben... Dorith. - mondom feszengve. Igazából nem árt tartani az ártatlan kislány figurát.
- És gyerekek, mióta vagytok együtt? - kérdezi mr. Perry.
- Ööö... A kiránduláson jöttünk össze. - feleli helyettem Alex. - Tudjátok, Al pár hete költözött ide Londonból.
- Tényleg? - érdeklődik Dorith. - És, hogy tetszik a mi kis otthonunk?
- Hát... Ööö... tetszik... - makogok. Igazából nem nagyon figyeltem a házra, elfoglalt, hogy azt találjam ki, hogy hogyan ússzam meg ezt az egészet.
Az orrom megcsapja a vér szaga. A számra tapasztom a kezem, nehogy eláruljam magam. Gyors felpattanok, természetesen mindenki rám pillant.
- Hol találom a mosdót? - kérdezem.
- Balra a második ajtó. - utasít Dorith. Elindulok arra, de amikor a táskám mellett haladok el felkapom a táskám. Még mindig jobb, hogyha azt hiszik, hogy megvan, mintha rájönnek az igazságra.
Szerencsére hamar megtalálom a fürdőszobát, és gyors fogat mosok, és gargarizálok. Rágót nem vehetek be, mivel az feltűnő lenne.
Előveszem a zsebemből a mobilom, és tárcsázom az első számot, ami eszembe jut.
- Valami baj van? - szól bele egyből.
- Igen Josh, iszonyú nagy baj van. Alex szülei vámpírvadászok, és nem tudom, hogy tudják-e vagy sem, és most is csak a mosdóból hívlak, mivel a számnak pont most jutott eszébe, hogy vérszagot árasszon, így kijöttem a mosdóba fogat mosni. - hadarom el egy szuszra.
- Nyugi, most meg kell tartanod a hideg véred, hogy ne jöjjenek rá az igazságra...
- Szerinted mit csináltam eddig?! - csattanok fel.
- És minél hamarabb el kell húznod onnan. - fejezi be a mondatot, mintha meg sem szólaltam volna.
- Ha nem mondod hülyén halok meg. - sziszegem.
- Akkor miért hívtál fel?
- Csak, hogy tudd, hogyha nem jövök haza, akkor eltettek láb alól. - felelem és inkább ki is nyomom.
Remek, ha ma meghalok, akkor az lesz az utolsó emléke, hogy veszekedtünk. Gratulálok Alice.
lépteket hallok. Alex közeledik, érzem a szagát.
- Mi van veled? - suttogja.
- Semmi. - mondom ingerülten, és kimegyek.
- Oké. - suttogja döbbenten. Igazából nem is Joshra haragszom, vagy ilyenek csak ideges vagyok, mivel ez eléggé egy feszélyező helyzet.
Visszaérünk az ebédlőbe, és leülök a helyemre. A táskám előtte visszarakom a "helyére".
- Hol is tartottunk? - gondolkodik el Dorith. Már behozta a főételt.
Szintén kicsit szedek, de csak salátát.
- Egyél a csirkéből is. - utasít mr. Perry.
- Vegetáriánus vagyok. - felelem. Ez a leghatalmasabb hazugság, amit valaha mondtam, de hát na. Még mindig jobb ezt mondani, minthogy azért nem eszek, mivel jobban szeretem a véres dolgokat.
- Miért nem mondtad? - fordul Dorith Alexhez. - Ha így tudom, akkor vegetáriánus étellel készülök.
- Azért, mert én sem tudtam. - feleli oldalról rám pillantva. A szeme villámokat szór. Upsz...
- Elnézést, hogy nem szóltam előre. - mondom lesütött szemmel. Mondtam már, hogy remek színész vagyok
- Semmi baj. - mosolyog rám elnézően Dorith. Olyan anyai volt, már kezdtem attól  félni, hogy megsimítja a karom. De szerencsére nem teszi.
Azt a pár szem zöldséget nagyon lassan eszegetem, De hát ez nem véletlen. Iszonyúan nem esik jól. Még hús sincs benne, de így legalább keveset kell ennem. Remélem nincs desszert.
Miután befejezem a kajámat hátradőlök.
- Ízlett? - kérdezi mr. Perry.
Bólintok. - Nagyon finom, jól is laktam. - felelem a hasamat fogva. Természetesen nem ezzel laktam jól, de ezt nekik nem kell tudniuk.
- Örülök, hogy ízlett. - mosolyog rám mr. Perry. Látom, hogy ez csak kényszeredett mosoly. Nem bízik bennem. Jogosan.
A farmeromból előhalászom a mobilomat, hogy vajon eltelt-e annyi idő, hogy biztonságosan leléphessek, hogy ne tűnjek udvariatlannak.
Már két órája itt vagyok. Azt hiszem, ez elég lesz.
- Nos, nagyon eltelt az idő, nekem meg sietnem kell haza. Nagyon jól éreztem magam. - mondom, miközben felállok. Alex is csatlakozik hozzám.
- Rendben. - mosolyog rám Dorith kedvesen. - Kikíséred? - pillant a fiára.
- Persze. - bólint, és elindulunk az előszoba felé.
Felöltözökl csendben. Egyikőnk sem mer mondani semmit. Majd az ajtón kívül.
- Köszönöm a vacsorát, - mondom. - Viszlát!
Kimegyünk, majd megállunk a kocsimnál. Látom, ahogy a szülők az ablaknál leskelődnek.
- Vigyázz magadra. - suttogom. - Légy sokat a szobádban, meg nálunk. Telefonon ne sokat beszéljünk, mert lehet, hogy lehallgatnak. És most csókolj meg, mintha nagyon szerelmesek lennénk.
Megcsókol. Természetesen ez csak színpadi csók, a szüleinek.
Beszállok a kocsimba. - Sok sikert! - suttogom, majd elhajtok.
Még látom, hogy pár másodpercig áll ott, aztán bemegy.

3 megjegyzés:

  1. szia nagyon tetszik a blogod két nap alatt olvastam ki :) kérdésem az lenne:írhatok róla kritikát?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. persze :), örülnék neki. És annak meg nagyon örülök, hogy tetszik is, amit írok :)

      Törlés
  2. tessék és folytit
    http://kicsimokikritikai.blogspot.hu/2014/12/a-vampir-nem-jar-egyedul-kritika.html?m=1

    VálaszTörlés