14. fejezet (part 1)

Sziasztok! Megjöttem az új bejegyzéssel, és mivel még a feléig sem jutottam, és már is eléggé hosszú lett, így inkább két részre bontottam.
Úgy gondoltam, hogy mivel alig kapok visszajelzést, ezért a kövit akkor hozom, amikor megvan a 3 KOMI. Bocsi, de ezt muszáj volt, na meg tudok írni is, mivel őszi szünet van, és van időm. :)
Szóval, 3 komi után jelentkezem, sziasztok!

ALEX

Kevesebbet kell aludnom. Mármint tényleg, igazán keveset. Elég egy-két óra. Megtudtam, hogy a lamiáknak kell csak aludni, az átváltoztatottaknál ez a funkció kikapcsolt. Elméletileg éjszakai lények vagyunk, úgyhogy emiatt valamikor az evolúció során ez kikapcsolt.

Ott maradtam Alicék. Egyikőnk sem akarta megkockáztatni azt, hogy egyedül legyek. Suliban is csak annyit leszek, amennyit kell, hogy ne keltsek feltűnést, igaz, azt nem tudom, hogy kinek tűne fel az, hogy megváltoztam. Ráadásul reggel még meg kell innom vagy egy liter vért, nehogy megtámadjak valakit. Tudom, hogy ez létfontosságú ahhoz, hogy éljek, meg a kórházi vért már így is- úgy is levették, de akkor is undorodom. 

Felsóhajtok.

Hallom, ahogy Alice odalent sürgölődik. Egész éjjel zavartak az autók, vagy a részegek óbégatása az utcán. Mindet hallottam. Azt hiszem sosem fogom megszokni ezeket a kiélesedett érzékszerveket. Tuti, hogy előbb-utóbb be fogok dilizni.

Felülök és lemegyek, úgy két másodperc alatt. Feláll a szőr a hátamon ettől a számomra túl gyors sebességtől. Hogyan fogok én ma mozogni? Alicnak és o'Donnelnek elment az esze, ha azt hiszik, hogy megúszom a mai napot lebukás nélkül. Már két nap is eltelt, mégsem boldogulok. Nem tudok normális sebességgel mozogni.Ráadásul egy emberrel sem találkoztam azóta. Mi lesz, ha megtámadom Davidet, vagy Dyát, vagy ne adj' Isten Sandrát? Az nem történhet meg, nem engedem.

Alice hirtelen megjelenik előttem. Hátratántorodom.

- Ezt NE csináld! - szólok rá ingerülten.

- Bocsi - süti le a szemét. Tudom, hogy csak tetteti. - Készen állsz?

- Nem - röhögöm el magam, de ebben egy cseppnyi öröm sincs.

Megsimítja a karom. - Nyugi, nem lesz semmi baj.

- Én ezt nem így gondolom. - csóválom a fejem. - Rettegek, hogy bántani fogok valakit.- mondom, és az arcom a tenyerembe temetem.

- Nem lesz semmi baj. Éhes vagy. - kérdezi megértően. 

Már nagyon unom. Egész hétvégén ez ment, és elegem van. Ráadásul undorodom is ettől.

- Emberi kaján nem élhetek? - kérdezem egy kis reménnyel a hangomban.

Megrázza fa fejét. - Nem. Tudod, eleinte nekem is nehezen ment, ráadásul nekem vadásznom is kellett.

- Akkor is természetellenes! -kiálltok fel. Ingerült vagyok.

- Neked nem. Te vámpírnak születtél. - mondja nyugodtan. Ez még jobban felidegesít.

- De embernek neveltek !- 

- Muszáj sokat innod, mivel a kórházi vér nem annyira tápláló, ráadásul nincs önuralmad! - most már ő is kiabál.

- Akkor inkább itt maradok! - mondom durcásan. Tisztában vagyok vele, hogy ez úgy hangzoik, mint egy durcás ötéves, de ez most pont nem érdekel.

- NEM! Bajba kerülhetsz!
- Mégis hogy?! Vámpír vagyok, sebezhetetlen! - a vámpír szót szinte köpöm, még a szótól is undorodom.
- A fene egye meg Stephanie Meyert! Ő kezdte ezt a sebezhetetlen vámpír baromságot! Kurvára nem vagy sebezhetetlen! Igen, a tápláléklánc csúcsán vagy, de közel sem sebezhetetlen. Ha lelőnek, neked annyi! Ha fakarót döfnek a szívedbe, akkor is! Szenteltvíz megsebez, és ha nem hívnak be egy házba kint maradsz. Az átváltoztattak bőre nem termel pigmenteket, ezért a napon nekünk annyi, ropogósra sülünk nagyon rövid idő alatt. A templom megszentelt terület, ezért nem tudtál bemenni. Úgyhogy rohadtul nem vagy az. Most pedig ne rinyálj, menj be a konyhába, egyél, és készülj arra a kibaszott sulira!
Döbbenten nézek rá. Még sosem láttam ilyennek. - Nyugi, ha neked ennyire fontos, akkor megteszem. De kik akarnának bántani?
- Vámpírvadászok. Generációk óta vadásznak ránk, ők voltak azok, akik megölték Jack és Linda szüleit. Nekünk is volt egy összetűzésük velük... - elfelhősödik a tekintete. Nem akarom, hogy sírjon, így nem kérdezek rá, hogy mi történt, de érdekel, hogy mi történt. Talán egyszer elmondja.
- Figyelj, gyere, igyál, nem kockáztatom, hogy felfedjenek. - bólintok. tudom, hogy most nincs helye ellenkezésnek.
Bemegyünk a konyhába, és letesz elém két üveg vért a pultra. Elfintorodom.
- Majd megszereted - mosolyog rám. Én ebben nem vagyok olyan biztos.
Kezembe veszem az egyik palackot. Behunyom a szemem, visszatartom a lélegzetem, és a számhoz emelem, majd iszom. Sajnos nagyon jó íze van. De a tudat, hogy mit iszom, az emberségem megkeseríti.
Megiszom az elsőt, majd lehúzom a másodikat, semmiféle lelkesedés nélkül. Iszonyúan tele vagyok.
- Tele vagyok, mint a karácsonyi ebéd után. - sóhajtok, és megtörlöm a szám a kézfejemmel. Az előbújt metszőfogam felkarcolja a bőröm. Kiserken a vérem. Utasítom a fogam, hogy menjen vissza a helyére.
- Anyád! - mormogom.
- Nyald végig! - utasít unottan Alice. Felvont szemöldökkel nézek rá. Bólint egyet.
Lassan a számhoz emelem a kézfejem, és megnyalom a nyelvemmel. Tisztára úgy érzem magam, mint egy macska, de használ. A seb másodpercek alatt begyógyul, hűlt helye sincs. Volt nincs. Király!
- Ez minden sebnél így megy? - kérdem.
- Nem, ez csak a fogak által okozott sebeknél működik, de a vérünk begyógyít minden sebesülést, kivéve a szenteltvíz okoztát, és azt, amit fával csináltak. De az emberek, ha megisszák, akkor minden sebesülést begyógyít, de a vámpírméreggel keveredve elkerülhetetlen az átváltozás.
- De miért nem használjuk gyógyításra? Ezzel embereik millióit lehetne meggyógyítani.
- Mert kevesen tudnak rólunk, és ki is használnának minket. Ráadásul ahhoz túl kevés vámpír van, hogy mindenkit meg lehessen gyógyítani.
Végül is, ez logikus.
- Van itt cuccod? - kérdezi. Megrázom a fejem. Péntek óta nem voltam otthon, azóta Josh ruháit hordom.
- Tudod, hogy nincs. - felelem.
- Suliba menet bemegyünk érte. - vonja meg a vállát. 
Bólintok. - Amúgy hány óra?
- Fél öt. - pillant az órára. WOW, két órát aludtam, és már is tele vagyok energiával.
- Figyelned kell a mozgásra, nem járkálhatsz a suliban olyan sebességgel, mint Superman. Menj a mosogatóhoz, lassan.
Elindulok, de a következő másodpercben már ott is vagyok. Alice felnyög, és a kezébe temeti az arcát. - Ez neked lassú?
Lesütöm a szeme. - Bocs, csak...
Utasítom a lábam, hogy tényleg lassan menjek a konyha másik végébe. Természetesen megint nem sikerül.
- Minden másodpercben lépj egyet.
Egy... Bal... Kettő... Jobb... Bal... Jobb...
A mosogatónál kérdőn nézek Alicere. Az ajkát harapdálja.
- Hát, ez inkább az "öreg néni tempó" - feleli, és kipukkad belőle a röhögés.
- A helyedben nem cikizném a 80 éves nénikéket, amikor te magad már 300 éves vagy plusz-mínusz. Hozzád képest hajadonnak számítanak. - vágok vissza.
Felnevet. - Igaz
Megpróbálom újra, és végre valahára sikerül!
- Na ügyes vagy! - dicsér meg.Nevetségesnek érzem magam. Mint egy kétéves, akinek most sikerült életében megtennie először két métert. Szánalmas vagyok.
- Pfff...
- Jackkal viselkedj normálisan. Mintha mi sem történt volna.
- Hidd el menni fog. - nevetek fel. Olyan furcsa, hogy tegeznem kell. Persze a háta mögött mindenki csak o'Donnelnek szólítja, de mégis más azt mondani, a szemébe, hogy ,, ó Jack, ideadnád azt a palack vért?... Köszi". Ráadásul ez a vámpír dolog is totál para, de a szüleit egy kicsit sajnálom. Remélem a suliban egy kicsit megfeletkezhetek erről, habár nem hiszem, mivel figyelnem kell szó szerint minden lépésemre.
Hallom, ahogy valaki fellép a tornácra, majd bejön. Pontosabban valakik, de csak egy ember lépését hallom, viszont két különböző szagot érzek. Egy férfi és egy nő. Cuppogás, és nyögések. A'sszem értem azt a mínusz egy lépést. A többi részletre viszont nem vagyok kíváncsi.
Alice elfintorodik. - Ne már! - kiállt ki.
Halk puffanást hallok, mint amikor valaki ugrik egyet, de legalább a cuppogást abbahagyják, majd lépéseket ( két ember lépését ) hallok közeledni a konyha felé. Bejönnek a konyhába. Josh, és Linda az, megismerem őket, pedig csak párszor láttam őket.
- Sziasztok! - köszönnek döbbenten. Biztos nem értik, hogy  mitt keresek itt ilyenkor.
- Ööö... Sziasztok! - köszönök. Igazából nem nagyon tudom, hogy mit köszönjek nekik, hisz mindketten túl vannak a háromszázon, habár húsz évesnek néznek ki.
- Ismeritek egymást? - töri meg Alice a csendet.
- Igen - feleli Josh. - Alex, te mit keresel itt ilyenkor?
- Itt töltötte az éjszakát. - feleli Alice. Utána neki is leesik, hogy mit mondott, hogy nekik ez a mondat mit jelenthet. De nem helyesbít.
- Ööö... Ti... - kezdi Josh kényelmetlenül, Linda a karjára vág. Persze mind tudjuk, hogy mit akar kérdezni.
- Nem feküdtünk le! - vágja rá Alice. - Nem mintha, ha megtettük volna szégyellnünk kellene, de nem. Alex is lemia, de csak szombaton lett teljes értékű, ráadásul akkor is tudta meg, hogy micsoda, mivel örökbe fogadták, így nincs kiképezve, így én elvállaltam ezt a feladatot.
- Aha. - bólint Linda - De miért maradt itt éjszakára?
- Mert biztonságosabb így, mivel a szülei elutaztak, így nem is hiányolják. - feleli Alice, megint helyettem. Mintha valami hülye lennék, aki nem tud felelni.
- De ha zavarok, akkor hazamehetek. - mondom gyorsan, de vonakodva. Igazából nem akarok hazamenni, mivel akkor tuti, hogy ezen az egészen kattognék, és azt egyáltalán nem akarom. Még nem. Tudom azt, hogy egyszer úgy is eljön ez a pillanat, de az még ne most legyen, még nem vagyok rá készen. Itt legalább van, ami eltereli a figyelmem.
- Nem, dehogy is! - feleli Linda. - Maradj csak nyugodtan, nem zavarsz.
- Rendben, köszönöm. - nem is sejti mennyire.
- Amúgy milyen volt Hampton? - vált témát Alice. Hálásan pillantok rá, mivel így eltereli rólam a szót.
- Nagyon jó volt, már ha érted mire gondolok. - kacsint rá Josh. Erre ő felnyög.
- Nem kérek részleteket. - mondja. - Elég nekem az, amit a szuperhallásommal kapok. És azt sem szeretném. Ráadásul azt is úgy kapom, hogy max hangerőn hallgatom a metál zenét, de még az sem hat.
- Jackkal ti sem voltatok különbek! - vág vissza Linda. - Pedig külön házban laktunk, és mégis megmaradni nem tudtunk mellettetek
Furcsa, annyira nem mondanám meg róluk, hogy a XV., XVI. században nőttek fel. Annyira modern ez az egész. Hiszen régen szinte tilos volt még megemlíteni a szexet, ők meg nyíltan arról diskurálnak, ráadásul egy szinte idegen társaságában. Bámulatos.
Meg a beszédstílusukról sem lehet megmondani, hogy már erősen nem mai gyerekek, egyetlen olyan szó, vagy kifejezés nincs benne, ami nem mai. Még olyan sem, amit anya használ, ami szerinte menő, de igazából übergáz.
Kíváncsi vagyok, hogy én meddig fogom tudni tartani a lépést az idővel....

Alice leparkol a suli előtt. Szombaton hozta el a szervízből, így nem kellett gyalogolni. Mély levegőt veszek, ideje kiszállni. Az ajtókilincs felé nyúlok, és kinyitom az ajtót. És kezdődik a félelmem....

P.s.: Légyszi nézzétek már meg az egyik barátnőm blogjait. Köszi. 1. blog 2. blog