Ömlengés, vagy köszönetnyilvánítás, vagy... valami

Hú! Hát, ehhez is elérkeztünk, az utolsó, lezáró, ömlengős bejegyzéshez. Igazából nem hiszem el. Évek óta írok, de ez az első olyan sztori, amit be is fejeztem, teljesen végigkövethető az írásom fejlődése ebben a blogban.
Szinte látom magamat, még '14-ben, tizennégy évesen, a bloggerkedésem kezdetén, a vámpír mániám közepette, mikor tombolt a Tvájlájt láz (legalább is nálam), és én kitaláltam, hogy bizony, én egy vámpíros blogot akarok írni. Délután direkt előkerestem az első jegyzeteket, amiben olyan szereplők vannak, ami minden klisés, elcsépelt sztoriban (elkényeztetett, cicababa ellenség, stb...), és Jack az első ötletekbe nem is volt benne. ami furcsa, belegondolva, hogy ő a legnépszerűbb szereplő. Őt úgy akartam belerakni, hogy akartam bele egy vámpírt, aki ismeri Alicet, ebből forrta ki magát egy ex (és jelenkori) szerelem. Nem volt előre tervem a sztorival kapcsolatban, még a harmincadik fejezetnél nem tudtam, hogy mi lesz a vége. De igazából sosem tudtam, hogy mi lesz a következő fejezetben, ennek a történetnek én megalkottam az alapjait, és utána én lettem a szócső, mert ez bizony magát írta. Például az egész börtönös rész nem volt betervezve, csak az írás közben ugrott be, hogy csukják le, mert miért is lenne könnyű az élete, Morton karaktere is csak akkor lett kitalálva (a nevét is barátnőm mondta Facebookon), aki nekem nagyon a szívemhez nőtt (pláne egy másik barátnőmnek, aki egyenesen elküldött a pokolba, amikor megöltem), hiába nyírtam ki hamar.
Igazából remélem, hogy tudtam nektek alkotni egy olyan történetet, ami legalább egyszer nevetésre késztetett, vagy meglepődtetek rajta. Nekem az Alice (ahogy magam, és a barátim között hívjuk, mert mániánk minden történetet úgy hívni, ahogy a főhőst, mert az egyszerűbb) majdnem két évemet végigkísért, sok probléma elől menekültem ide, és most igazán nehéz szívvel engedem szabadon, de meg kell tennem, ennek vége, én úgy érzem, sikerült lezárnom.
Néhány hónappal ezelőtt volt egy olyan közvélemény kutatás, lehet láttátok páran, hogy legyen-e második évad, vagy valamilyen spinof, de nem sokkal utána ki is töröltem, mert beláttam, hogy ezt a történetet, világot kimerítettem, úgy érzem, hogyha belefognék egy második részbe/évadba, az már csak egy silány utánzata lenne az eredetinek, ezért döntöttem úgy, hogy elvetem, jó ez így, ahogy van. Lehet, hogy fogok írni egy-két novellát még az elejéről, de ebben nagyon nem vagyok biztos.
Igazából az biztos, hogy nem hagyom abba az írást, mert már most van jó néhány közös sztorim másokkal, (katt IDE) és a gépemen pedig vagy húsz megkezdett történet, akarok majd belekezdeni egy olyanba, amit egyedül írok (max' egy-két baráti segítséggel), de azt még nem tudom, hogy mivel, szóval arra még várni kell, de szerintem, ha lesz, akkor ki fogom ide posztolni.
Igazából van egy barátnőm, Vanda, akivel még nagyon régen, hatodikban együtt kezdtünk el írni, és azóta "szétváltunk", de ő is szerves rész ennek, főleg az utóbbi jelenetekben, ott segített nekem rengeteget. Szóval, csajszi köszi.... A számtalan gyönyörű designet, és rengeteg rendezett képet (a szereplők az utolsó hónapokig változtak), és a két trailert is nagyon köszönöm, nagyon jók lettek, csajok. Nektek is köszönöm, hogy ennyien olvastátok, hogy 25.000 fölött van a megtekintésem, és azt a 42 feliratkozót is. örülök, hogy beléptetek páran a Facebook csoportba, mert igazából teljesen feleslegesnek bizonyult, volt benne vagy öt poszt, na mindegy... Kaptam minimum 10 díjat is, amiből ha kettőt csináltam meg, de mindnek nagyon örültem, pokolian jól esett, hogy gondoltatok rám. Imádlak titeket mind!

Azt hiszem, ideje a blog címe mellé odabiggyeszteni a "befejezett" szócskát.
A vámpír nem jár egyedül blogot lezárom.

További jó szórakozást, köszönöm, hogy velem voltatok, sziasztok!

Epilógus

Sziasztok! Igen, elérkezett ez is, megírtam életem első epilógusát, életem eddigi legjobb (befejezett) történeténél. El sem hiszem, hogy valaha megértem ezt a pillanatot. De nem most akarok ömlengeni, annak szánok majd egy külön bejegyzést. 
Jó olvasást a történet utolsó tartalmi bejegyzéséhez! Sziasztok!

ALICE

Becsomagolom az utolsó poharat, és belerakom a dobozba. Borzalmas volt bejönni a házba, itt miden Joshra emlékeztet, de nem akartam Lindára hagyni. El sem tudnám képzelni, hogy milyen lehet neki. Hogyha Jack... Még belegondolni is rossz.
Hallom, ahogy egy kocsi motorja áll le a ház előtt. Megdermedek, és megszorítom a konyhapultot. Mi van, ha maradtak még vadászok, és most eljöttek értem? Kétlem, hogy lenne erőm, és motivációm harcolni. Talán nem lenn rossz meghalni.
Könnyű lépteket hallok, azonnal felismerem. Linda... Kiengedek, majd hallom, ahogy kinyílik az ajtó.
Az előszobába száguldok, és a nyakába borulok. Pár másodpercig állunk így, majd eltol magától. - Nem kell a sajnálatod, sőt semmi más nem kell - mondja, a hangját még sosem hallottam ilyen ridegnek. - Nem azért jöttem, hogy mindenki szánjon, csak összepakolok néhány ruhát, szerzek pénzt, és elmegyek... valahova, egyedül. Nem akarom, hogy bárki sajnáljon, nem kell nekem. Engedj!
Reflexből arrébb állok, ő pedig egy szempillantás alatt felszáguld a lépcsőn. Borzalmasan rosszul esik ez a rideg viselkedése, könny szökik a szemembe. Nem veszi figyelembe, hogy nem csak ő szerette Josht, hanem mi is. A bátyám volt, szinte az apám. És most úgy viselkedik velem, mintha egy idegen lennék, valaki, akit nem akar látni sem.
Utána megyek, a szobájukba, a szobájába. Összevissza száguld a szobában, és egy utazótáskába dobálja a cuccait, nem hajtogat, nem nézi, hogy mit csinál, csak belevágja azt, ami a keze ügyébe kerül.
- Mit csináltál a vadászokkal? - kérdezem halkan, az ajtóban állva.
- A halottakat elégettem, akik meg életben maradtak, azokat meggyógyítottam, kitöröltem az összes emléküket, és újakat adtam nekik, és kiraktam őket valahol Walesben - hadarja el színtelen hangon. Némán bólintok egyet, de ő ezt nem láthatja, rám se néz.
- És Joshsal? - kérdezem félve, egyik felem tudni akarja, a másik pedig nem. - Szeretném még egyszer utoljára látni, elbúcsúzni tőle.
Halkan, kurtán felnevet. Nem értem, mi a vicces benne. - Elégettem egy külön tűznél, és a hamvait a folyóba szórtam.
Döbbenten állok, könny szökik a szemembe, ő ezt kihasználva elmegy mellettem, ki az ajtón, le az emeletről. Kell pár másodperc, hogy észbe kapjak, de ekkor vörös köb száll az agyamra. Mérhetetlenül dühös leszek.
- Linda! - kiálltok utána, ő pedig megtorpan, majd lassan hátrafordul, és rám függeszti a villámló tekintetét. - Hogy a tökömbe képzelhetted ezt?! - ordítom magamból kikelve. - Hogy lehetsz ilyen rohadt önző? Kapj már az agyadhoz, nem csak te veszítetted el Őt, hanem én, mi is. Igen, életed szerelme volt, csakhogy nekem a bátyám, Jacknek pedig a legjobb barátja! Nem, csak egyedül szenvedsz, nem egyedül vagy a fájdalommal, és nem csak körülötted forog a világ Drága! Mi is itt vagyunk, nekünk is ugyanúgy fáj, de te játszod itt a mártírt, önkényesen, egyedül elégeted a bátyámat, mint a vadászokat, majd szétszórod a hamvait, meg sem beszélve ezt velünk, mert szerinted csak te szenvedsz, pedig rohadtul nem. Szóval ne játszd itt az áldozatot, mert nem vagy az.
- Igen?! És te el nem tudod képzelni, hogy én mit érzek. igen, meghalt a bátyád, csakhogy a te életed ezen kívül totálisan boldog. Újra együtt vagy a szerelmeddel, visszakaptad a fiacskádat, neked minden rendben. És ne próbálj meg hibáztatni, mert te húsz évvel ezelőtt ugyanígy elbújtál, elmenekültél a problémáid elől, szóval ne próbálj meg engem beállítani a szemét, önző tyúknak, mert ez most nem fog menni. Szóval TE ne ítélj el engem amiatt, amit tettem. - Ő is ordít nekem magából kikelve, de látom, hogy könnyes a szeme. Nem várja meg, hogy mit reagálok erre, hanem csak sarkon fordul, és kiviharzik, miközben én állok döbbenten a lépcső tetején. Hallom, ahogy elhajt a kocsival, csikorog a gumi, én pedig úgy érzem, hogy az életem még jobban romokban hever, és nem csak a bátyámat veszítettem el, hanem az egyik legrégebbi barátomat is. Úgy érzem, kicsúszik a lábam alól a talaj, összecsuklom, de megbicsaklik a bokám, és legurulok a lépcsőn.
Fáj, de nem nagyon érdekel. A nappali padlóján magzat pózba helyezkedek, és ráz a zokogás.

A padlón fekszem, és úgy érzem, nem tudok felkelni, de nem az esés okozta fájdalom miatt, azt már rég nem érzem. Eleinte zokogtam, mint egy kisgyerek, azután lecsendesedtem, némán folytak a könnyeim, de azok egy idő után elapadtak, és most csak összegömbölyödve figyelem a parketta mintázatát.
Lépteket hallok, egyenként hallom, ahogy felmegy a lépcsőn, négy egyenletes dübbenés minden lépésnek. Nem érdekel, hogy ki az, még az sem, ha egy vadász is, most, ebben az állapotomban a halál elég kecsegtető állapot, a megnyugvás, ha nagyon belegondolok, nem lenne baj, ha most meghalnék. Háromszáz év hosszú idő, emberfelettien hosszú, és úgy érzem, nekem elég volt.
Kinyílik az ajtó, az orrom pedig megcsapja Jack illata. Odarohan hozzám, mellém térdel, és az ölébe húzza a fejem.
- Mi történt? Bántottak? - kérdezi, miközben a hajamat simogatja.
Megrázom a fejem. - Nem, Linda. Összevesztünk, azután elment.
- Nyugi - suttogja. - Minden rendben lesz, mindketten gyászoltok, majd megbékél.
- Nem fog, őt is elveszítettem, mindenkit elveszítek - mondom, miközben meredten nézek magam elé. Már nem sírok, de bár tehetném.
- Ez nem igaz, én itt vagyok, és Alex, meg Sandra is. - Megemel, és elvisz a kanapéhoz, majd lefektet. - Elmegyünk innen, valahova, valami új helyre, egy másik országba, és újrakezdünk mindent, oké? - Halványan bólintok egyet. Igen, azt kell csinálnunk.
Ellép mellőlem. - Hova mész? - kérdezem. - Ne hagyj itt, most ne.
- Nem hagylak, sosem foglak, mindjárt visszajövök.
Elengedi a kezem, és elindul. Hallom, ahogy kinyitja a hűtőt, majd becsukja, és visszajön hozzám.
- Ezt idd meg - mondja, és a kezembe nyom egy palackot. Felülök, és engedelmesen kiiszom. Kicsit kezdek megnyugodni.
- Jobb? - kérdezi, miután elveszem a számtól az üres üveget. Bólintok. Tényleg jobb, mintha ez a kis vér egy kicsit lenyugtatott volna.
- Honnan tudtad? - kérdezem. Elmosolyodik.
- Tapasztalat.
Hirtelen ötlet ugrik a fejembe, nem tudom, hogy jutott eszembe. - Be akarok rúgni - mondom, majd  beugrik, hogy mi volt a legutóbb, de elzavarom a képet.
Jack elneveti magát - Megoldjuk - mondja.
Felállok, elég a gyengeségből. El kell mennem innen, mert ha itt maradok, ebben a házban, városban, nem tudom összeszedni magam.
- Menjünk - mondom. - Hozom a cuccaim, te pedig szedd össze a dobozokat a konyhából.
Felmegyek a lépcsőn, be a szobámba, megragadom a táskámat, majd lemegyek.
Jack a nappaliban vár, kezében egy doboz. - A többit már bepakoltam - mondja.
Kimegyünk, bezárom magam mögött a házat. Tudom, hogy nem fogok ide visszajönni.
- Alexék nálam várnak, odamegyünk, és utána megyünk, jó? Képzeld, Alex elégette a telefonját, mennyivel egyszerűbb lenne most felhívni, mint még visszamenni. A suliban beadtam a felmondásom, meg titeket kettőtöket is kiírattalak, feltörtem a rendszert. - Rám kacsint, közben kinyitja nekem a kocsim ajtaját. Bepattanok az anyósülésre, majd ő mellém. Beindítja a motort, és elindulunk.
- És, hova menjünk ezután? - kérdezi tőlem.
- Norvégia - vágom rá, igaz, nem tudom, hogy jutott eszembe, de nem rossz ötlet. Hasonló ott is az időjárás, mint itt, legalább is a parti részeken, és nincs is olyan nagyon messze.
- Okké - feleli Jack furán, de nem ellenkezik. - Jó lesz ez.

***8 év múlva***

Kinyitom a lakásajtót. Jack egy osztálykiránduláson van, de elméletileg ma este ér haza valamikor, az én óráimnak is most lett vége. Jack egy gimiben, én pedig egy esti suliban tanítok történelmet, de nem nagyon szeretem ezt csinálni, nem értem, hogy szeretheti ezt bárki is. Olyan alap dolgokat nem tudnak, például mettől-meddig tartott az első világháború.

Felkapcsolom a villanyt, és lerúgom a magassarkúm. De gyűlölöm ezt a kínzó lábbelit, de a szabályok megkövetelik. 

A konyhába megyek, és kiveszek egy üveg vért, és lehúzom. Rám fért, már azt latolgattam a meló közben, hogy melyik diáknak milyen lehet a vére. 

A nappaliba megyek, és levágom magam a kanapéra, és bekapcsolom a tévét. Előveszem a telefonom, és visszaírok Alexnak. Ő, meg Sandra elég jó párosnak bizonyultak, azóta is együtt vannak, boldogabbak, mint valaha, szinte sose veszekednek, most körbeutazzák a világot. Már fél éve vannak oda, most járnak Peruban. Hiányoznak, annyira megszoktam, hogy velem vannak, de tudom, hogy kell nekik is egy kis szabadság. Akkor mentek el, amikor elköltöztünk Norvégiából, ahol végül is hét és fél évet éltünk, ami azért elég sokat jelent, most pedig Kanadában élünk, annak is az északi területén, a Sziklás-hegység mellett. Nem rossz élet, csak egy kicsit monoton. 

Lépteket hallok, két emberét. Egy élmény egy panelben lakni, főleg ilyen kifinomult fülekkel. Többet tudok a szomszédom szexuális életéről, mint a sajátomról. 

Hallom, ahogy nyílik az ajtó, és ismerős hang üti meg a fülemet. Nem, az nem lehet, mit csinálhatna ő itt? De az illata is megcsapja az orrom, kétségtelen, hogy ő az. Hogy kerülhetett ide?!

Felpattanok, és az előszobához megyek. Linda, és Jack áll ott, és beszélgetnek. Döbbenten állok, nyolc éve, a veszekedésünk óta nem láttam. Rengeteget változott, levágatta a haját, és átfestette élénk pirosra, egy kis feketével, tüskésre zselézve. Az öltözködése pedig, hát, nem gondoltam, hogy valaha látom így. Sötét, szakadt farmer, rajta vagy három lánccal, bakancs, fekete póló, és bőrdzseki, a hóna alatt egy bukósisak. Mint egy rocker, teljesen kifordult magából. 

- Sziasztok! - köszönök döbbenten. Abbahagyják a beszédet, és rám néznek. 

- Szia - köszön halkan Linda. - Hogy vagy? 

- Jól - felelem. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, olyan fura ez az egész. - Megváltoztál.

Végignéz magán, és elmosolyodik. - Ja, ez, igen, úgy éreztem, váltanom kell egy kicsit. 

- Öhm - kezdi Jack kényelmetlenül - Azt hiszem, nekem még le kell mennem a boltba egy kis...  sajtért. - Elég furán nézhetünk rá, mert kihátrál a lakásból. Összenézünk Lindával, majd kitör belőlünk a nevetés. 

- Minek kell ennek sajt?! - kérdezi röhögve. 

Megrázom a fejem. - Nem tudom, de azt hiszem nem is akarom. Bejössz? - kérdezem, amikor már tudok normálisan beszélni.

- Ahan - feleli. 

A nappaliba megyünk, és leülünk a kanapéra. 

- Mi van veled? - kérdezem egy kicsit feszengve. 

- Tudod, beutaztam a világot, ittam, buliztam, tomboltam, volt jó néhány egy éjszakás kalandom, kellett egy kis idő, hogy visszataláljak önmagamhoz, de az az önmagam már nem volt valódi, nem éreztem aktuálisnak, titeket sem tudtam, hogy merre vagytok, és akkor kezdődött az átalakulásom. Először csak az öltözködés, majd a hajam, majd vettem egy motort, és összehaverkodtam egy motoros bandával, csak nem tudják, hogy mi vagyok, ezért ők úgy hiszik, hogy egy kis növésű J.I Jane vagyok, aki nem tud berúgni. - Itt felnevet. - Úgy érzem, most kiegyensúlyozott vagyok. Sosem leszek az, aki voltam, de ez most jó alternatíva. És ti?
- Hát, mi Norvégiába költözünk, Alex és Sandra elvégzett egy egyetemet, én pedig óvónőnek álltam, Jack pedig nyomozónak. Fél éve Alex és Sandra elindultak világot járni, mi pedig ideköltözünk. Jack tanít, én is, csak egy esti suliban. Megvagyunk. Hogyan találkoztatok?
- Egy Skillet koncertre szökött ki tegnap este pár diák, Jack pedig utánuk ment, én pedig ott buliztam, és megérezte a szagomat, találkoztunk, és mondta, hogy jöjjek el ide nyugodtan. Mindenesetre ő is meglepődött, amikor meglátott. - Itt elneveti magát, majd felém fordul. - Tudod, sajnálom, amit aznap este mondtam, nem gondoltam komolyan, azt is sajnálom, hogy nem tudtál rendesen elbúcsúzni... Tőle, csak kifordultam magamból, és csak magamra gondoltam, pedig tudtam, hogy neked sem könnyű. Nagyon sajnálom.
Elmosolyodom. - Semmi baj. Én is sajnálom, amit mondtam, csak nagyon dühös voltam, de nem gondoltam komolyan.
Megölel, én is átölelem, olyan erősen szorít, hogy kinyomja a belem, de nem érdekel. Hiába az új külső, kutyából nem lesz szalonna.
Elhúzódom, majd mind a ketten egyszerre felnevetünk.
Hallom, ahogy nyílik az ajtó, megcsap Jack illata, és... és a sajté. - Basszus, ez a hülye tényleg vett sajtot - suttogom.
- Érzem, borzasztó büdös - feleli, és elnevetjük magunkat.
Az említett idióta bekukkant a szobába. - Na lányok, minden oké?
Összenézünk, és bólintunk. - Igen, a legnagyobb rendben. 

39. Fejezet

Sziasztok! Hát, ehhez is elérkeztünk, itt van az utolsó fejezet. Vége, nincs tovább, be van fejezve a történet. Nem lett rövid, de azt hiszem ennyit egy utolsó fejezet megérdemel. Itt inkább Alex érzelmeire tettem, főleg a végén, de azt hiszem ebben minden van.
Jó olvasást, így a végére! 

ALEX

Pokolian fáj a fejem. Legalább a halálban abbamaradt volna, azt hittem ettől megszabadulok. Nem azt mondták, hogy a menyben nincs fájdalom, csak béke, és boldogság? Mert kétlem, hogy a pokolban lennék, hacsak a vámpíroknak nem automatikusan ott melegítik a helyet... habár nincs is meleg.

Tompán, köhögést hallok, kell pár perc, hogy rájöjjek, hogy ez én vagyok. Akkor ez azt jelenti, hogy nem haltam meg? Az, hogy lehet?
Lassan kinyitom a szemem. Fény vakít el, kell pár másodperc, hogy kitisztuljon a látásom. Felemelem a fejem, és körbenézek. Jack nappalijában vagyok, a kanapén fekszem. az ajtóban Jack és Alice áll összeölelkezve, mellettem Sandra ül egy fotelbe összegömbölyödve, miközben engem néz. halványan elmosolyodom. Hogyan kerültem ide? Mi történt?
- Hogy? - kérdezem, de a hangom rekedt, iszonyúan száraz a torkom.
- Leestél az óriáskerékről - mondja Sandra.
- De hogyhogy nem haltam meg? - kérdezem döbbenten, mert úgy éreztem, hogy nekem csengettek.
- Ugye nem gondoltad, hogy egy kis esés végez veled? - neveti el magát Jack. - Masszívabb vagy te annál.
Hogy kerültem ide? Hogy lehet itt mindenki? Mi lett a vége a harcnak?
- Mi lett a vége a harcnak?
- "Nyertünk" - mondja Alice keserűen, miközben idézőjeleket mutat az ujjával.
Csak most tűnik fel, hogy hiányos a társaságunk. - Hol van Linda meg Josh? - Amint kimondom leesik, hogy Josht Alan megölte. A tetű.
Alice és Jack egymásra néznek. Ez vajon azt jelenti, hogy ennyien maradtunk? - Linda is?...
- Nem - vágja rá Sandra. - Csak eltünteti a... nyomokat.
- És akkor most? Mi lesz? - kérdezem, tudom, hogy ez mindent megváltoztatott.
- Elmegyünk - mondja Alice higgadtan.
- Hova? - kérdezem. Megvonja a vállát.
- Majd meglátjuk.- Hanyagul mondja, de látom rajta, hogy bántja. Szeretet itt élni, azt hiszem.
Jack rám néz, majd Sandrára. - Alice gyere, szeretnék mutatni neked valamit - mondja, miközben a fejével int az említett helyiség felé. Elindulnak kifelé. Ketten maradunk Sandrával.
- Örülök, hogy élsz - mondja nekem mosolyogva. Lassan felülök, és rámosolyogok.- Emlékszel, mit beszéltünk, miután leestél a kerékről? - Elpirul közben.
Tisztán, minden másodpercére. - Igen - mondom. Nem válaszol,csak elmosolyodik.
- Akkor... most mi van köztünk? - kérdezi szemlesütve.
Megvonom a vállam. Halvány lila segédfogalmam sincs. - Nem tudom...
- Én arra gondoltam - közelebb húzódik hozzám, erre én is, ösztönösen ezt teszem, megfeszülök ültömben, annyira várom a választ -, hogy megpróbálhatnánk együtt, mármint érted, együtt együtt.
Elmosolyodom, és közel hajolok hozzá, és nem tétovázom, megcsókolom. Már minimum egy éve erre vágyok, és most itt van, ezt is megéltem. Ez a csók nem olyan, mint akkor, a vidámparkban, az egy búcsú volt, ez pedig egy kezdet. Valami jónak a kezdete.
Átölelem, az egyik kezemmel megragadom a tarkóját, és közelebb húzom magamhoz, miközben a nyelvem utat tör a szájába. A számba nyög, majd a hajamba markol, úgy húzva engem közelebb magához. Az egyik kezemmel megragadom a derekát, és az ölembe húzom, ő pedig lovaglóülésbe helyezkedik rám. A keze megtalálja a pólóm alját, és lassan felcsúsztatja a kezét a hasamon, miközben heves nyelvcsatát vívunk.
- Mit csinálsz itt fiacskám? - kérdezi Alice, mi pedig szétrebbenünk. Sandra válla fölött látom, ahogy az ajtókeretben áll, karba font kézzel, és felvont szemöldökkel. Most úgy néz ki, mint egy tipikus anya, már csak azt hiányzik, hogy topogjon a lábával, de ha kijátssza a "csalódtam benned" kártyát, akkor esküszöm, hogy világgá megyek.
Felvonom az egyik szemöldököm.
Pár másodpercig áll némán, miközben mind a ketten meredten nézzük, Sandra fülig pirulva. Meglepetésemre kirobban belőle a nevetés, majd mind a ketten kieresztjük a bent tartott levegőt. - Látnátok kellene, milyen fejet vágtatok. Istenem...
Összenézünk a barátnőmmel (azt, de fura), majd belőlünk is feltörik a nevetés. Kevésbé örömkinyilvánítás, mint feszültséglevezetés. Azt mondják a röhögés és a sírás azonos hormonokat szekít fel, és inkább nevetek, mint sírok.
Alice elkomorodik, majd ránk néz. - Örülök, hogy végre minden rendbe köztetek, de nem maradhatunk itt. Össze kell pakolnunk, és elmenni innen, mielőtt feltűnik valakinek a fél körzet hiánya.
Bólintok. Ezt én is tudom, és azt is, hogy el kell mennem a régi házunkba, le kell zárnom a múltat.
- Hazamegyek, és összepakolok, a cuccaimat, meg a szüleimét is, hogy olyan legyen, mintha leléptek volna - mondom, tudva, hogy meg kell tennem.
Sandra lekászálódik rólam, már most rossz a hiánya. Megpuszilom a nyakát. Ahogy megérzem az illatát, kísértésem támad, hogy itt maradjak, és vele legyek, ameddig csak lehet, de tudom, hogy ezt meg kell tennem.
Elindulok az ajtó felé, amikor Sandra utánam szól. - Veled megyek.
Jó lenne, de tudom, hogy nem lehet. Megrázom a fejem. - Nem - mondom. Látom rajta, hogy ez rosszul esik neki, ezért gyorsan folytatom: - Nem járkálhatsz a városban, elvégre te halott vagy.
Elmosolyodik. Az ablak felé pillant, ahol már besötétedett. - Sötét van - mondja vigyorogva - és esküszöm, apu, hogy felrakom a kapucnimat, ha Alice megszán egy dzsekivel.
- Persze, vidd csak - válaszol legyintve az említett, erre Sandra lekap egy bőrkabátot, majd a fejébe húzza a kapucnit. Mire már észbe kapnék már kint is van.
- Nem jössz? - hajol vissza, én pedig elnevetem magam, és utána megyek.

Negyedórába telik, hogy odaérjünk, eközben senkivel sem találkoztunk. A lakáskulcsom még mindig nincs meg. Basszus, előre látom sanyarú sorsomat, még élénken él bennem a múltkori bejutásom, amikor a gyűrűért jöttem. Basszus, de régen volt.
- Hogy jutunk be? - kérdezi Sandra.
- Hogy állsz a kéményseprőkkel? - kérdezem vigyorogva.
- Miért? - kérdezi félve, előre rettegve a választól.
- Meglátod - mondom, és megragadom a kezét, összekulcsolom az ujjainkat, és a virágrácshoz megyek. Még jó, hogy felér a tetőig.
Elengedem a kezét, és mászni kezdek. Már félúton járok, amikor visszanézek rá, de ő még mindig áll, és engem néz.
- Nem jössz? - kérdezem tőle, miközben felvonom a szemöldököm.
Megrázza a fejét. - Hülye vagy?! kérdezi felháborodottan, én meg majdnem elnevetem magam. - Leesek, és meghalok - vágja rá, én meg elnevetem magam.
- Egyszer már meghaltál Drága, ez se tartana sokáig. Amúgy meg, én minimum tíz métert estem egy óriáskerékről, és itt vagyok.
A szemét forgatja, de utánam indul.  - De, ha meghalok, az életed végéig kísérteni foglak - mondja, de látom, hogy mosolyog.
Amikor felérek a tetőre, felhúzom őt is, segítek neki feljutni. Megkapaszkodik egy cserépben, és feljebb kapaszkodik. - És most? Minek jöttünk fel ide? Itt nincs ablak, vagy bármi más.
A fejemmel a kémény felé biccentek. Ő hátrafordul, majd vissza néz rám, kell pár másodperc neki, hogy leessen, akkor pedig döbbenten néz rám.
- Nem - vágja rá egyből, de határozottan. - Nézd már meg, fehérben vagyok, ráadásul biztos, hogy beleszorulok.
Elnevetem magam. Milyen aranyos, ahogy tiltakozik. - Ha én nem szorultam bele, te sem fogsz.
Felvonja a szemöldökét. - Akarjam tudni? - kérdezi félve, de mosolyogva.
- Ne - felelem nevetve.
Felkapaszkodom a kéményre, beereszkedek, és megtámaszkodom. Felpillantok, látom Sandra arcát magam felett. Egy kicsit lejjebb ereszkedek, hogy ő is be tudjon mászni, de nem mozdul. - Gyere - mondom neki. Látom, ahogy nyel egyet, majd bemászik, és megtámasztja magát. - Úgy - mondom neki - most enged meg egy kicsit magad. Ereszkedik egy kicsit, de nem bír megállni, ezért rám esik, szerencsére sikerül megtartanom magam.
Végül úgy sikerül lejutnunk, hogy ő végig az ölemben van.
A kandallóban állva körbeölel minket a korom, szinte nem is látok ki belőle. Sandra arca tiszta fekete, a kis fehér ruhájáról meg már ne is beszéljünk. Asszem, kezdem megérteni, hogy miért járnak a kéményseprők feketébe.  Köhög vagy kettőt, majd megpróbál ellegyezni maga elől egy kis kormot, de nem sikerül.
- _Van még ilyen zseniális ötleted? - kérdezi gúnyosan. - Nem lett volna egyszerűbb feltörni a zárat?
Elvigyorodom. - Nem.
Kilépek a kandallóból, majd miután látok is, megállok a nappali közepén, Sandra pedig követi a példámat. Így még hülyébben néz ki, igazából olyan, mint aki túl sok időt töltött a napon... Mondjuk három napot folyamatosan, és valami pocsék fodrásza lenne, mert a szőke göndör hajába leültek a koromszemcsék. Én is hasonlóképpen festhetek, mert egyszerre tör ki belőlünk a nevetés, amit nem tudunk abbahagyni. Amikor pedig már csitulna, akkor egymásra nézünk, még jobban ránk tör. Kel pár perc, mire lenyugszunk, nekem fáj a hasam a sok nevetéstől.
- Akarod, hogy összepakoljam a szüleid cuccait? - vált komolyra, nekem meg eszembe jut, hogy tulajdonképpen miért is jöttünk ide. Úgy érzem, egy sziklás- hegységet raktak a mellkasomra, mert nem tudom tagadni, még magam előtt se, hogy valami furcsa módon még mindig szeretem őket. Hiszen felneveltek, saját gyerekükként, virrasztottak felettem, ha lázam volt, ők voltak az életem első tizennyolc évében a szüleim, most meg mind a ketten halottak. Hiába tették azt, amit tettek, nem tudom őket gyűlölni. Miattuk lettem az, aki ma vagyok, az ő nevelésüknek hála. Hiába tudták, hogy vámpír vagyok, nem öltek meg, pedig sokkal egyszerűbb lett volna, ők inkább felneveltek. Hiszem, hogy a maguk furcsa, nyakatekert módján, de szerettek engem. És hiába találtam meg a vér szerinti családomat, és hiába próbáltak meg megölni, egyszerűen nem tudok, nem szeretnék kutakodni a dolgaik között. Ezért csak bólintok egyet Sandrának.
Megfogja a kezem, majd megszorítja, és felfut, sebesen az emeletre. Utána megyek, csak én a saját szobámba.
Amikor belépek, megrohannak a régi emlékek. Tudom, hogy soha sem fogok ide visszajönni, egyszerűen túl fájdalmas lenne. Behunyom a szemem, hogy megállítsam a könnyeket. Pár másodpercig állok ott, majd hozzáfogok pakolni.
Csak néhány ruhát pakolok egy hátizsákba. Odamegyek a gépemhez, majd egy pendrivera rámentem a képeket, amik rajta vannak, osztálykirándulások, táborok, bulik., szigorúan csak barátokról, a többit mind kitörlöm, nyoma se maradjon. Csak ezeket az emlékeket hagyom meg az előző életemből, minden másnak mögöttem kell maradnia. Ezért hagyom itt a kupákat, amit még az elemiben nyertem, futásért. Nem jelent már semmit, csak üres szobrok, már nem az vagyok, aki ezeket nyerte, nem lehetek soha az.
Tíz percbe sem telik, hogy elkészüljek, csak azt a hátizsákot pakoltam tele. Az éjjeliszekrényemről elveszem azt a családi képet, ami tíz évvel ezelőtt készült a London Eye-on. Csak hárman voltunk rajta, anya hátulról átölel, apa pedig őt. Nem látszik rajtuk, hogy meg akarnának ölni. Kiveszem a képet, egyszer összehajtom, majd ezt is a zsebembe csúsztatom, a pendrive mellé.
Felveszem a zsákot, majd kimegyek a szobából. Nem nézek vissza, nem torpanok meg, nem futtatom le magamban az emlékeimet még egyszer utoljára, mint valami zsé kategóriás filmben, csak becsukom, mert egyszerűen nem akarom, hogy eszembe jussanak. A képeket is csak azért viszem, hogy majd sok év múlva fel tudjam idézni őket, az emberi életem apróbb pillanatit, a barátaimat.
A nevelő szüleim szobája felé veszem az irányt. Sandra lapos munkát végzett, kiürítette az összes ruhásszekrényt, és sporttáskákba, meg túrahátizsákokba gyömöszölte őket.
- Kész vagy? - kérdezi halkan. Bólintok. Felém bob két zsákot, amit reflexből elkapok, eléggé meglepődök, hogy milyen erősen dobja, ő megemel kettőt, majd elindul lefele. Megyek utána, a házban visszhangzik a léptünk a lépcsőkön.
- Mit csináljunk ezekkel? - kérdezi, amikor leérünk a nappaliba.
- Elégetjük - felelem egyszerűen. Ő némán bólint egyet.
Bemegyek a konyhába, majd elveszek egy cetlit, és egy tollat, majd apa kézírásával írok egy levelet, hogy az egész család összecuccol, é elköltözik, majd mind a hármunk nevében aláírom.
- Nem lesz feltűnő, hogy nem mr. Perry írta? - kérdezi. Én halványan elmosolyodom.
- Nem, tudod, hitelesebben utánozom apa írását, mit saját maga. Szerinted, hány intőt írta alá? - Röviden felnevet.
- Most?
- Van egy kis elhagyatott telep, ott elégetjük a ruhákat - mondom, majd elindulok a bejárati felől. Kinyitom, tudom, ha becsukjuk, automatikusan bezáródik majd.
Kimegyünk, majd elindulunk a város határába. Ilyenkor örülök, hogy ilyen sötét van, nem látnak minket.

Kiürítem a zsákot, a tartalmát egyenesen a tűzbe. Nem nézem, hogy mik vannak benne, csak nézem, ahogy ég. Egy nagy máglya, amin elég az egész eddigi életem. A zsebemből előveszem a mobilom, majd szétszedem, és beledobom a tűzbe a Sim-kártyát.
- Mit csinálsz? - kérdezi Sandra.
- Lezárok mindent.