2015. szeptember 3., csütörtök

33. fejezet

Sziasztok! Megkezdődött a suli, gondolom hozzám hasonlóan mindannyian minden egyes másodpercét élvezitek ;) xD. A suliból már nem sok van hátra, nálunk csak 177 tanítási nap :DD
Mint látjátok, késtem egy kicsit khm..., de most meghoztam a részt. El kell mondanom, hogy most már nagyon közel van a vége, ez már amolyan "vég kezdete".
Jó olvasást addig, Sziasztok!

ALICE

http://cdn1.mon.hu/2015/03/viz3.jpg
Élvezem ezt a csendet, pontosabban a zenét. Kockázatos így egyedül kint lenni ebben a kiélezett helyzetben, de már nem bírtam tovább otthon. Mintha börtönbe lennék zárva, vagyis igazából rosszabb, mert már voltam ott is, és kibírhatóbb volt, Mortonnal.
Morton...
Furcsa, hogy egy olyan illető hiányzik nekem, akit csak alig ismertem, de még is. Nagyon sajnálom, hogy meghalt, és nem csak azt a sajnálatot érzem, amit egy ismeretlen halálakor, hanem tényleg bánt. Jó ember volt. Persze, nem hagyott bennem űrt, vagy ilyenek, de most jó lenne vele megbeszélni ezt az egészet. Egy kívülállóval. Talán az hiányzik a legjobban, hogy az összes ismerősöm, akivel tudnék erről beszélni, az vagy benne él, vagy halott, vagy... Ismeretlen állapotban van. Persze, itt Sandrára gondolok, aki még mindig halott. Talán az jó jel, hogy nem kezdett még el bomlani, mert azért már egy jó pár hete halott.
Eldobok egy követ. Kacsázni próbálok, de nem sikerül, egyáltalán nem ugrál, csak elmerül a vízben. Valahogy én is így érzem magam. Egyre csak merülök, egyre mélyebbre kerülök ebben a katyvaszban, és nem tudom, hogy hol van a vége, hogy mivel van kibélelve. Remélem nem futok bele valami fakaróba, habár az is jobb lenne, mint várni az ítéletet. Történhetne már valami, utálom ezt a tétlenkedést.
Feljebb veszem az iPodomon a hangerőt, habár ez nem nagyon lehetséges. Így is majd' beszakad a dobhártyám, de ez nem baj, legalább eltereli a figyelmem. Vagyis inkább csak szeretném. Nem is tudom, hogy mikor voltam ilyen ideges utoljára. Talán, amikor Alex eltűnt.
Annyira furcsa, hogy így előkerült. Olyan felfoghatatlan, hogy a kisfiam, az a pufók csecsemő most már férfi, egy teljes vámpír, és a legjobb barátnőm a leendő menyem, ha visszatér a halálból.
Felpillantok a Holdra. Telihold van, már másodjára ebben a hónapban, vagyis kék hold. Ilyenkor ölték meg a vadászok az első vámpírt. Fekete időszak ez nekünk, ilyenkor gyengébbek is vagyunk, viszont a vadászok védelme is meggyengül, a hematit nem védi őket annyira.
Bingó!
Mi a fenéért várnák arra, hogy megtámadnak, miért nem lépünk mi? Miért nem támadjuk meg mi őket? Nálunk lenne az előny, a hazai pálya, a terv, nem csak áldozatként várnánk, hogy elkezdjék a legyilkolásunkat. Még azt a kockázatot is vállalnunk kellene, hogy most mi magunk is gyengébbek vagyunk, lassabbak, és sebezhetőbbek, de mégis most lenne a legnagyobb esélyünk.
Felpattanok, közben még mindig bömböl a fülemben a zene. Ezért szeretek ide járni, mert itt, ennél a tónál mindig megnyugszom, jó ötletek jutnak az eszembe, csak az a baj, hogy jó ötven kilométerre van a lakhelyemről, de jól esett a futás, igaz, most jobb lenne kocsival száguldozni.
Nyomkodom az iPodom, keresek valami kevésbé hörgőset.
Egy rongyot nyomnak az orromhoz. Meg akarok fordulni, de nem reagál a testem. Az orromba beleivódik az égető, szúrós szag. Ez ismerős nekem. Azt hiszem ez... Tudom, hogy éreztem már ezt... Szurokfű kivonat! Képes lebénítani egy vámpírt, főleg ilyenkor.
Basszus! Elkaptak!
Meg akarok szólalni, de nem tudok. Ráadásul a zene még mindig bömböl a fülemben, nem hallok semmi mást, ezen kívül. Szagokat sem érzek, csak ezt a szart.
Csak jönne be a látókörömbe ez a tetű, legalább tudnám, hogy ki akar kinyírni. Valószínű, hogy Alex mostohaapja az, vagy valaki más, még a bárból.
Halványan érzékelem, hogy kiesik a kezemből az iPod, de nem rántja ki a fülemből a dugókat. Te rohadék, gyere már be a képbe!
Érzem, hogy megragadja a karom valaki, és elkezd húzni. Elesek, és amennyire fel tudom fogni, belefejelek a földbe. Az egyik dugasz kiesik a fülemből, de a másik még kitart. Húzni kezd, a fejem végig a sárban. A másik fülhallgató is megadja magát, és valószínűleg ott marad mögöttem.
Hallom az elrablóm lépteit, tompa trappolás. Zihál, biztos megerőlteti a vonszolásom. Nem lehet valami erős, ha ennyitől kifulladt. Még alig húzhatott pár métert. A csupasz karomat fogja, érzem. Ez csak azt jelentheti, hogy nincs rajta hematit. Most már csak reménykednem kell abban, hogy hamarosan kiolvadok, és még az előtt hatástalanítani tudom, mielőtt visszavenné.
Most nem tehetek mást, mint várok, és próbálok nem a mageláztatottságomra gondolni .Ezt ki kell bírnom.

Egy kocsi platóján utazok, nem is tudom, hogy hányszor ütődtem már neki a falának, elég pocsék egy utazási mód. Alig várom, hogy megérkezzünk. Most épp ismételten arccal lefele fekszem, nem is tudom, hogy hányszor vertem már bele a fejem. Mennyivel jobb lenne, ha háton, nem hason feküdnék, mivel így legalább látnám az eget. Persze annak a szemétnek nem láttam egy másodpercre sem az arcát, nem mintha számítana, teljesen mindegy, hogy ki akar megölni, minden bizonnyal elég gyáva egy alak, nem mer szemtől szembe támadni, inkább megbénít.
A kocsi megáll, én pedig tovább csúszok a platón, fejjel az utastértől elválasztó falnak. Hangos puffanással érkezek, és érzem a fájdalmat.
Becsapódik a kocsiajtó, és elindul hátra, hozzám. Remélem most már megtudom, hogy ki ez. Lenyitja az ajtót, és megragadja a bokámat. Húzni kezd, az orrom beleakad a padló redőibe. Egyenesen a földre húz, leesek a lábai elé, arccal egy pocsolyába. Az én fejemnek már tökmindegy.
Megemel a derekamnál, és a vállára hajít. Csak a farmerja derekát látom, meg a fekete dzsekijét. Férfi. Elindul, de a súlyomtól nehezen lépked, nem lehet nagyon erős.
Úgy öt perc után leültet egy székbe. A szememet eltakarja egy kendővel, így nem látom, hogy ki az. A kezemet a hátam mögé rakja, és a székem mögé kötözi. Ugyanezt teszi a lábammal.
Bizseregnek az ujjaim. Ez azt jelenti, hogy a szurokfű hatása kezd elmúlni. A vadász sejtheti, hogy hamarosan újra tudok mozogni, ezért köt ki. Viszont ezt könnyen el tudom szaggatni, hacsak nem mártotta ezt is szurokfűbe, mert akkor az erőm használhatatlan. Szerencsére, csak akkor bénít, ha belélegzem, akkor, ha a bőrünkkel érintkezik csak ellenáll nekünk. Biztos belemártotta.
Behajlítom az ujjamat. Végre, tényleg múlik a hatása, csak nagy zsibbadás kíséri.
- Nyugalom, nemsokára szabadulsz szépségem - mondja nekem, és megragadja az államat. Ez nem Alex nevelőapja, de ismerem. Biztos, hogy hallottam már, de egyszerűen nem tudom, hogy hol. Ó, ha látnám az arcát.
Már az egész karom zsibbad. Megrántom, amilyen erősen csak tudom, de a kötél nem szakad el. Ahogy sejtettem.
- Nyugalom - mondja. - Napokig ázott szurokfűben, nem fogod elszakítani, csak magadat fárasztod le. Most pedig megvárjuk, amíg megjönnek a többiek is.

4 megjegyzés:

  1. Meglepetés :D http://amitvelemtettel.blogspot.hu/2015/09/dij.html

    VálaszTörlés
  2. Szia!!Nemrég találtam rá a blogodra!Egy -két óra alatt ki is végeztem, mert csak úgy faltam a szavakat..Nagyon tetszik a történet, és minnél hamarabb új részt!!!!
    U.i:Van egy újabb feliratkozód+rendszeres olvasód!

    ××Timi××

    VálaszTörlés
  3. Nagyon tetszik a történeted, remélem gyorsan jön a következő rész ;)

    VálaszTörlés
  4. Sziasztok! Köszönöm a díjakat :) nem tudom, hogy mikor jön a kövi, mert életembe nem voltam ilyen írói válságba. Ha kézzel írok, annak az az eredménye, hogy összegyűrve belehajintom a tolltartómba, ha meg gépen, akkor piszkozatként tengődik a blogon. Sok mindent próbáltam, hogy "feloldjam a gátat az agyamban", de nem sikerült, pedig még meditáltam is :D azt hiszem, hogy most nem tudok mit csinálni, várnom kell.
    Remélhetőleg hamar megoldódik ez a válság, mert másfél év után már szeretném egészben is elolvasni ezt a történetet.

    VálaszTörlés